A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-10-04 / 40. szám
GONDOLKODÓ Másik történelem Nemrégiben egy tanácskozáson, amelyen egyebek között a műkedvelő színjátszómozgalom volt az egyik megtárgyalandó programpont, a mozgalom szerepét, létjogosultságát a jelenlévők közül többen azzal indokolták, hogy annak közösségteremtő, közösségszervező feladata nemzetiségi viszonyaink között komoly jelentőséggel bír. Mellőzve a kezem ügyében lévő idevonatkozó statisztikai kimutatásokat, sőt, mellőzve a műkedvelő vagy amatőr — mindegy minek nevezzük — mozgalom feltételezett közösségteremtő lehetőségeit, számomra e vita nyomán az a kérdéskör vált ennél lényegesebbé, hogy egyáltalán létezik-e szlovákiai magyarság között ma bármiféle közösségi élet. Az így megfogalmazott kérdés az első pillanatra sarkítottnak, szélsőségesnek tűnhet, ám ha némi terepszemlét tartunk — mondjuk az elmúlt negyvenvalahány óv folyamatait is megvizsgálva —, akkor nem a közösségszerveződósek sorát látjuk, hanem annak pontosan az ellenkezőjét: a szertehullást, a feldarabolódást és a folyamatos elidegenedés láncreakcióit. A szlovákiai magyar — városi — polgárság, már ami egykor volt, lényegében a negyvenes évek második felében a deportáció, a lakosságcsere, s nem kis mértékben a reszlovakizáció következtében Szétszóródott, áttelepült, vagy nemzetiséget váltott. Ez a réteg — az első köztársaság idején — még komoly közösségi erővel bírt, ideértve a gazdaságot és a kultúrát is. A szlovákiai magyarsággal szemben alkalmazott csehszlovák nemzetiségi politika lényegében ezt a réteget megsemmisítette. A jelenleg városainkban ólő magyarság — polgárságnak alig is merném mondani —, egy-kót városunkat kivéve, diaszpórában él. S mert zömmel faluról települtek be, lényegében nem is tudnak egymásról, tehát folyamatos közösségi kapcsolatokat sem tudnak létrehozni. Ugyanakkor ez a városokba felkerült magyar réteg van — volt — kitéve az elszlovákosodás veszélyeinek vagy csábításainak a legnagyobb mértékben. Az érvényesülés, a szakmában való felfeléhaladás, a magasabb jövedelem reménye és esélye, és még számos egyéb tényező — nem ritkán politikai nyomás is — befolyásolta e diaszpóra egyedeinek a magatartását, majd döntéseit. A gyö4 A HÉT kerek elszakításának első mozzanata abban mutatkozott meg, hogy gyermekeiket szlovák óvodába, majd szlovák iskolába íratták. Ennek a "polgáriasodó" rétegnek a második nemzedéke nyelvet váltott, jobb esetben még képes érintkezni — konyhanyelven — a nagyszülőkkel. Városaink magyarságának közösségeiből ez a réteg kihullott. Mivel szám szerint is jelentős ez a veszteség, a közösségi szerveződést tekintve sem lehet elbagatellizálni hiányát. És nemcsak — a példánál maradva — a műkedvelő mozgalom terén, hanem a kibontakozó politikai és gazdasági változások viszonylatában is. Merthiszen zömmel értelmiségiekről van szó — reálórtelmisógiekről —, akik az új gazdasági szerveződések élére állhatnának, s állnak is, de nem a magyar régiót erősítve. A hétköznapi gyakorlat azt igazolja, hogy egyre inkább eltávolodnak attól, elveszítik a hagyományokhoz, a kultúrához, az anyanyelvhez való kapcsolatukat; semlegesítődnek és egy idő után már csak nevükben "magyarok". (Példaként csak zárójelben: Márai Sándort egy Ladislav Molnár nevű építész nevezte fasisztának.) Ezzel szemben azért létezik e diaszpórában olyan réteg, amely meri és tudja is vállalni önmagát, magyarságát. De a közösségészerveződéshez ez és ennyi még nem biztos, hogy elegendő. A közösséggészerveződéshez, az ilyen jellegű összefogás elérhető célok megfogalmazását föltételezi. Nálunk azonban a célok megfogalmazásáig sem jutunk el. Persze, ón most és itt nem egy-egy kártyaparti vagy délutáni szalonnasütés megszervezésére gondolok... Vélhetné a távoli szemlélő, hogy az imént említett városi diaszpóra mellett a magyarság falvakban élő többsége ennél azért lényegesen jobb helyzetben van. Hogy a magyar többségű településeinken a közösségi étet — sok száz éves hagyományok folyamatosságából táplálkozva— nem rendült meg az elmúlt évtizedekben. Aki így vélekedik, igen távolról nézi ezt a teret, s csalóka látszat áldozata. Az ugyan tény, hogy egy-egy település népessége még ma is közösségnek fogható fel, amely képes az önszerveződésre, ám az elmúlt évtizedek kipusztították a korábban meglévő ilyenféle szándékokat és ösztönöket. Egyrészt azáltal, hogy a háborút követő időszak kényszerű és önkéntes gggg S ggg? i népességmozgása elsodorta azt a réteget, amely a cselekvés mindenkori motorja volt, másrészt azzal, hogy — a szövetkezetesítés ideerőszakolásával — cseléddé degradáltak több nemzedéket. Aztán következett többféle területi és közigazgatási átszervezés, mely az önálló cselekvésre való tehetőséget és készséget — a közösséggészerveződések alfáját és ómegáját — szinte gyökerestől kiirtotta az alkalmazott propaganda és politikai masinéria teljes bevetésével. A jelszó, miszerint a falut a város szintjére emelik, a gyakorlatban azt eredményezte, hogy oly elképesztő módon változtatta meg például falvaink hagyományos épületegyütteseit, hogy azok ma alkalmatlanok arra, hogy bennük gazdálkodni lehessen. Azt hiszem, a mezőgazdaság reprivatizációjának ma ez a tény az egyik legnagyobb akadálya. Akadály — a szó legszorosabb értelmébenl A belső feldarabolást a későbbiek során olyan politikai és gazdasági döntések gyorsították, mint a szövetkezetek összevonása, vagy a kisiskolák "integrációja". Módom volt arra, hogy közelről szemügyre vegyem az ilyen döntések hatását a kisebb települések sorsának-népességének viszonylatában. Az, hogy a gazdasági, közigazgatási és oktatási önállóságtól megfosztották őket, a gyakorlatban azt jelentette —jelenti mindmostanáig —, hogy a közösségi szerveződés alapjait vették el tőlük — anyagi és szellemi vonatkozásban egyaránt. És az ilyen települések száma nem egy vagy kettő, de megközelíti, ha nem lépi túl a szlovákiai magyar települések ötven százalékát. Településeinknek így mintegy a felét mesterségesen gátolták meg a fejlődésben; a népesség bennük egyre fogy és egyre jobban elöregszik. Pár évvel ezelőtt az egyik Losonc melletti faluban például már huszonhét üres lakóházat találtam. Ilyen és hasonló adatokat tucatjával sorolhatnék. Az imént elmondottak nagy vonalakban ismertek. Ha azonban a szürke általánosságból az átrendeződés egyes mozzanatait kinagyítjuk, egyértelművé válik, hogy a városi diaszpóra és a települések elsorvasztása, illetve perifériára juttatása egy következetes politikai folyamat végrehajtásának az "eredménye". Ma nekünk — ha a közösségi élet újjáélesztésén fáradozunk — ezzel a valósággal kell szembenézni. Azzal a már-már tudathasadásosnak tűnő elidegenedéssel és elközönyösödéssel, amelynek korlátaiba naponta beleütközik az értelem... Gál Sándor
