A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-09-27 / 39. szám

Nemes Nagy Ágnes

Meghalt Nemes Nagy Agnes, a magyar irodalom egyik jelentős alakja. Lírája teli van érzelemmel, a konkrét világ elemeit szinte szétfeszíti az indulat, a mondanivaló. Költészete módszerében, hangvételében egyedülálló. Látomásainak, képeinek hallatlan élessége, mítosz teremtő ereje, vitathatatlanul a nagy lírai egyéniség jellemzője. Verseinek közlésével emlékezünk rá.

A visszajáró

Ez volt az asztal Lapja, lába,

Ez volt a drót. Ez volt a lámpa. Pohár is volt mellette. Itt van.

Ez volt a víz. És ebből ittam.

És kinéztem az ablakon.

És láttam: ferdén hull a pára, nagy, égi fűz lógatja ágát az esti rét sötét tavába, és kinéztem az ablakon, és volt szemem. És volt karom.

Most széklábak körül lakom. Minden tárgynak térdéig érek. Akkor vállnak vágtam a térnek S mennyi madár volt. Mennyi tér. Mint egy szélfújta lángfüzér szirmai, tépve és lobogva szálltak, rajokban sustorogva, egy dobbanással szerterántva, mintha egy szív madár-szilánkra pattanna szét, repülne szét — ez volt a tűz. Ez volt az ég.

Elmegyek A padlólapot ujjal érintgetném, ha tudnám. Alacsony léghuzat, at utcán húzódom. Nem vagyok

Viadal

A két marokkal karbefoghatót,

Az állandót — a képeket szerettem;

Az elevent és mégsem elmúlót,

A rezdülőt és mégis rendületlent. Lábak lovak pompásan mozdulók, Szüntelenül dobogtak életemben,

S velük próbáltam minden kaptatót A páncél-fényű, éji félelemben.

De hogyha bensőbb lesz a félelem,

Sa küszködő re önnön vége támad,

És sárkányt győzve sem győz férgeken: A két marokra markolt kopjaszálat Félrehajítja akkor hirtelen,

Vértjét lazítja, szíjai levásnak S odakínálja testét meztelen A poshatag, formátlan pusztulásnak

Madár

Egy madár ül a vállamon, ki együtt született velem.

Már oly nagy, már olyan nehéz, hogy minden léptem gyötrelem.

Súly, súly, súly rajtam, bénaság, ellökném, rámakaszkodik mint egy tölgyfa a gyökerét váltamba vájja karmait.

Hallom, fülemnél ott dobog irtózatos madár-szive.

Ha elröpülne egy napon, mostmár eldőlnék nélküle.

Fotó: Méry Gábor

A HÉT 17