A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-09-27 / 39. szám
FIGYELŐ Mert minden idegszálam azt sugallja: "Haza csak ott van, ahol jog is van", ahol az ember maga is államalkotó, függetlenül attól, hogy milyen nyelvet beszél. Ám a haza szó kiejtése után, az egyén gyakorlatilag már politizál. Persze Magyarországon erre azt mondják, jó hazafi. Nálunk, sajnos már úgy értelmezik — ez egy pöffeszkedő nacionalista. — Igen. Ha Magyarországon teszik fel a kérdést, egyszerűen csak a következőket mondom: a haza az, ahol őseim születtek, ahol én is megláttam a napvilágot, ahol élek, s teljes mértékben államalkotó vagyok. A kisebbségben élő ember, azonban már csak a szülőföldről beszélhet. A helyhez kötöttség jelenti számára a hazát, ahol őseink sírjai domborulnak. És igaz az is, az anyanyelv kincs. A Csehországba marhavagonokban elhurcojt emberek hazátlanokká váltak. Ám azok, akik nem tértek vissza szülőfalujukba, hanem megmaradtak az idegen tájon, gyermekeket nemzettek. Az élet törvényszerűsége, hogy az a kényszerűség, ha a szülőket még nem is, de a gyerekeket, s az unokákat már teljesen beolvasztotta a cseh nemzetbe. Ők így vallanak: Haza az, ahol születtem, egy nyelvet beszélek az emberekkel, nem csúfolnak ki azért, mert az apám magyar voltigen. Mi a haza? Valójában nem is tudom, mert nekem talán nincsen is hazám. Ha néha-néha átruccanok Budapestre, szinte idegennek érzem magam. Fülemnek egyszerűen hiányzik a cseh, a szlovák szó. Bizonyára azért, mert nacionalista vagyok. Vagy talán már a szívem is asszimilálódott, holott a gyermekeim (még) magyar iskolába járnak... Óváry Péter Fotó: Krascsenits Géza Színek Fábry Zoltán portréjához (BATTA GYÖRGY KÖNYVE) Fábry Zoltán életéhez óhatatlanul hozzátapadt a "stószi remete" jelző, amit ő nem szeretett, méltatlannak érzett. Többször tiltakozott is az enyhén pejoratív ragadványnév ellen: "A stószi remete" cím és fogalom kiszorít minden mást: "70 éves a stószi remete", olvasom a Hétfői Hírek főcímét... A képzetek makacs teremtmények. Az író, aki nem központban él, de központig hatón egy életen át vidéken, sőt "falun* kell, hogy képzeletet izgasson. Egy kis bukolika, és — az atomkorszakban — kész az egzotikum: a remeteiét. Mi jellemzi a remetét? A magány, az elvonultság, az aszketizmus, a puritán őrömtelenség és vegetarianizmus. Az elhanyagoltság, a mosdatlanság, a hosszú haj és szakáll éppúgy hozzátartozik a képzelethez, mint az elmaradhatatlan tehén vagy — kecske. így tudtam meg például, hogy volt egy kecském, és hogy tehén is akadt, melyet magam fejtem, és etetéshez a füvet is magam kaszáltam. E képzeletet megerősítette egy olyan autoritás szava, mint Kassák Lajos, aki pereskedéseink folyamán "falusi magányában tilinkózó spirituális tehenesgazdá"-nak aposztrofált — írja a Stószi délelőttök előszavában, majd hozzáteszi, hogy ifjúkorában táncolt is, mulatott is, a bort és nőket sem vetett meg. Nem volt tehát Fábry Zoltán aszkéta, sem remete. A legendát azonban jobban kedvelik az emberek mint a valóságot. Sok frónak ma is tollára kívánkozik a "stószi remete" jelző, ha Fábryt emlegeti. Batta György könyve éppen ezért jelent legenda-oldást, előítélet-hatálytalanítást. Az író sokrétű, sokarcú portrésorozatából Batta a szerelmet, az öregkori, kései fellángolást tárja elénk. Fábry életének olyan szakaszát, amely melengető fényben, sőt forró sugárzásban vonta a stószi házat. A családos asszony, Arató Mária vonzalma, szerelme felvillanyozta Fábryt és termékenyítőén hatott irodalmi munkásságára. Erről azok a levelek tanúskodnak leghívebben, amelyeket 1956 és 1970 között, tehát életének utolsó szakaszában Arató Máriához, a "kedveséhez írt. Az író tolla alól kifutó mondatok többet jelentenek szerelmes leveleknél, bár szerelmes levelekként is egyedülállóan izgalmasak. E levelek azonban naplóként, korképként, sőt kórképként is fölfoghatók. Megőrzik a Fábry körül zajló eseményeket, a világ és hazai helyzetképek tollvonásnyi fölvillanását, kedélyének állandó hullámzását. De naponkénti elfoglaltsága is benne van. Németh László orvos lévén, egész könyvet írt hipertóniájáról. Fábry is szinte minden levelében szeizmográfiai pontossággal beszámol Máriának beteg szíve állapotáról: "Csak tegnap este óta újra nem vagyok jól: le kell állni a munkával. Szívszúrások és a bal kar nagyon fáj... Utolsó levelem óta volt egy fibriliáció, most pénteken: négyórás..." stb. Persze akkor is tudjuk, érezzük, hogy Fábry másról beszél, hogy vérbeli szerelmes levelek ezek. Gyakran csodálatosan felforrósodik a hang, a szerelem minden mást elsöprő érzése ragadtatja el Fábry leveleinek olvasóját. Még kisdiákos felhangokat is érzünk a sorok között: "Éppen most volt a pontos időre rögzített egymásra gondolás perce, és most ennek melegében, igézetében, szépségében fogom a tollat, hogy leírjam: Rád gondolok, és azt, hogy — szeretlek! Lehet szebben kezdeni, és szabad-e nekem mást mondani? Tudva, látva, érezve azt a nagy kincset, amit felém sugárzol, amiért rám gondolsz, amiért szeretsz—fájdalmasan és mégis boldogan boldogítón..." E leveleket olvasván itt-ott meg is hökken az ember. Hiszen tényleg volt Fábryban valami aszkéta vonás, puritán egyszerűség, némi távolságtartás az élet szenvedélyeitől. Erkölcsi keménysége, állhatatossága, szigorúan figyelő tekintete és ítélete valahogy ellentmond a szerelmes levelek írójának. Lám, milyen sokarcú az író, az ember, a remetének kikiáltott Fábry Zoltán. S bizony tévedünk, ha beskatulyázzuk. Akkor is, ha bálvánnyá merevítjük. Batta könyvében az Arató Máriához Irt, átforrósodott sorok egy másik Fábryt is elénk állítanak. A szerelmes, szenvedélyes Fábryt, akinek érzelmi életéről alig sejtünk valamit. Most már tudjuk, csodáljuk s elkáprázunk. És ez jelenti Batta György könyvének legfőbb érdemét. 1 Ha kezébe veszi az ember a vékony, 130 oldalas könyvet, le sem tudja tenni, annyi szépség, érdekesség, kendőzetlen kitárulkozás van a levelekben. Batta lírai csengésű előhangjában mutatja be Fábryt, a modem humanistát, az emberi hang szlovákiai magvetőjét. Képet fest az író bölcsőhelyéről, megszólaltat embereket, akik nemcsak könyveiből ismerték az írót, de többször találkoztak, beszéltek vele, közel kerültek hozzá. Kár, hogy Batta többekkel együtt Veres Jánost is kifelejtette az emlékezők közül. Hiszen a rimaszombati költő huzamosan együtt volt FábryvalaTátrában. Naponként találkoztak és beszélgettek ebben a szanatóriumban, ahol tüdőbajukat gyógyítgatták. Az is sajnálatos, hogy sok Arató Máriához írt levél nem kapott, még nem kaphatott itt helyet, s a szerző csak részben iktathatta könyvébe az egyedülálló levelezést, mely immár irodalomtörténeti rekvizitum. Tudom (hiszen könyvének készülő szakaszában többször beszélgettem Batta Györggyel a munkájáról), milyen huzavonával, s mennyi akadállyal készült a könyv, amíg tíz éves késéssel megjelent. Jó volna mégis (hiszen így volna hiánytalan), ha a szerző kibővítené könyve anyagát, s teljesebbé tehetné Fábry kimaradt szerelmes leveleivel. De még nagyobb öröm lehetne, ha egy új könyvben Arató Mária Fábry Zoltánhoz idézett válaszait is hozni lehetne, ha másutt nem, a mű függelékében. Batta György színes és hasznos könyvet hozott tető alá. Megérdemli az elismerést utánajárásáért, lelkes buzgalmáért, Fábry szelleméhez, emlékéhez való töretlen hűségéért. DENES GYÖRGY A HÉT 15
