A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-09-27 / 39. szám
GONDOLATOK A HAZÁROL Ml A HAZA? Édesanya, édesapa, mondjátok meg, mi a haza, tán e ház, amelyben lakunk, melyben mindnyájan vagyunk, az a haza? Nem gyermekem, ez csak házunk, de amit itt körül látunk: amerre a tenger kéklik, merre a berek sötétlik, merre a róna kanyarul, merre az égbolt leborul, az a haza. Ebből a versikéből idézett Tőzsór Árpád a hazáról szóló elmélkedésében. Nekem bizony életem folyamán gyakran eszembe jutottak ezek a sorok. Főleg akkor, amikor kétségbe vonták annak jogosságát, hogy egy hazában élünk nemzetiségként a többséget alkotó nemzetekkel. Akkor is ezekre a sorokra gondoltam, amikor azon töprengtem, vajon volt-e joga édesapámnak a hamburgi fogolytáborban haza vágyódnia, rímbe szedni érzéseit? "A hamburgi fogolytábor bús lakója lettem, azt csak a jó Isten tudja, hogy mennyire szenvedtem. Csúnya szöges drótkerítés rá madár S9 szállhat. Nem jut haza innen senki, csak a sok sok bánat." Megélte azt a napot, amikor eljött a szabadulás számára, amikor ismét átléphette szülőföldje határát. Újra láthatta a kristálytiszta vizű Vág folyót, a benne úszkáló halacskákat. Édesapámat otthon szeretettel köszöntötte a rokonság, az ismerősök, a kis falu, Vágkirályfa, az erdő, a mező, a rét, a poros országút, az egész környék, az istállóban a lovai, a kutyus... Vörösmarty szavai: "A nagy világon e kívül nincsen számodra hely, áldjon vagy verjen sors keze, itt élnek, halnod kell." — így váltak számára valósággá. Ő csupán ott tudott élni, ahol ősei, szülei, rokonai éltek, dolgoztak, meghaltak. Szerintem Vörösmartynak ezek a sorai örök érvényűek. Aki a gyökereihez ragaszkodik — bárhová veti is a sorsa —, mindig visszavágyik hazájába, szülőföldjére. Nem értem meg azokat az embereket, akik a SORS elől idegenbe menekülnek. Úgy gondolom, hogy aki igazán szereti hazáját, vállalja az otthoni sorsot: jót, rosszat, örömöt, bánatot, sikert, kudarcot, küzdelmet... A szülőföld és a haza elválaszthatatlan egymástól. Azért kell megtennünk mindent szülőföldünkért, hogy igazi lehessen. Itt alkotunk azokkal együtt, akiknek a rét szálanként Zöldül, akiknek a beszéd cselekedet, tett. Itt kell a nemesebb iránti igényt felébreszteni a fiatalokban. Itt felelhetünk csak arra a kérdésre, miért élünk. Egy fontos cél eléréséért: magyarságunkért, emberségünkért, a közel 600 ezer magyar megmaradásáért, nyelvünkért, amely gyönyörűen cseng, muzsikál a többnemzetiségű Csehszlovákiában, amely a mi hazánk. Az itt élő összes magyar eggyé forrva harcolja ki, ami őt megilleti, a jogos örökséget. Persze csak lépésről lépésre haladhatunk előre, de meg nem hátrálhatunk. Olyan feltételeiét kell teremteni számunkra, hogy merjen mindenki magyarként beszólni, cselekedni. Már kinyitottak a kimondhatóság lehetőségei előttünk, de sajnos még nem javultak az igaz beszéd feltételei. Tőlünk függ minden. Eddig úgy éltünk, hogy mellóbeszóltünk, csak az értett meg bennünket, aki tudott a sorok között is olvasni. Most kimondjuk: emberek vagyunk, emberi módon akarunk élni, ott, ahol születtünk. Legyen nekünk, csehszlovákiai magyaroknak, emberi arcunk, egyenes gerincünk. Akkor méltók leszünk rá, hogy szülőföldünk igazi hazánk, ne mostohánk legyen. Próbáljunk meg hinni ebben. Sajnos ez nehezen megy, mert nincs hitünk, megfosztottak bennünket a hitünktől. Pedig hit nélkül élni nem lehet. Higgyünk abban, hogy elérkezett az az idő, hogy itt és most otthon lehetünk, hogy a szülőföldünk édesanyaként befogad, így válik igazzá: a szülőföld és a haza elválaszthatatlan egymástól. És konokul hiszem ezt, mint Gyurcsó István tette: "Ma még tán bús, céltalan jövevény vagyok: de konok, S itt leszek örök gyökerű bármilyen szikes is a jelen." Tóthné Sz. Teréz Naszvad Most, hogy már egy hónapja lépten-nyomon azon gondolkodom, mi a haza, úgy érzem magam, mint a kismadár, akinek eltörött a szárnya. Segítséget várok, hogy valaki egyszerűen, de őszintén megmagyarázza. Ugyanis egyre inkább az a véleményem, hogy nekem nincs is hazám... Vagy talán maga a kérdés feltevése nem jó?!
