A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-09-27 / 39. szám

tett olyannyira, hogy hatása egészen a jelenig érzékelhető. Széchenyi nemzeteszméjének, ha nem is kizárólagos, de minden bizonnyal egyik legfőbb mozgatója ebből a herderi létfélelemből eredt. Vagyis a vektorok korántsem a magyarországi nemzetiségek elnyomását, maradéktalan beolvasztását célozták, hanem a germanizációval szemben a magyar nyelv fejlesztésével, hivatalossá tételével szándékoztak legjobbjaink, élükön Széchenyivel biztosítani a nemzeti létet, melynek záloga minden historikus visszamerengés ellenére a jövőbe vetett, sokszor nagyon is kételyekbe, sőt, kétségbeesésbe hajló hit volt. Nem csoda tehát, ha Széchenyi növekvő aggódásában folyton a herderi rémet fedezte fel a jövő láthatárán. A Kelet népében Herderre utalva úgy ítélte meg, "nemzeti és alkotmányos létünk hajszálon függ", hogy aztán a kitörő háború légkörében, — melynek előérzetébe beleroppant — papírra vesse: "Megmenekülésünk lehetetlen! Sajnos, ily világosan látom. A magyarokat ki fogják pusztítani... ’ (Napló, 1848. július 13.)

A vázolt keretek között Széchenyi mindamellett rendkívül magas erkölcsi síkról tekintette a nemzeti fejlődést. Külön tanulmányt érdemelne a nemzetiségek ellen irányuló magyar vadhajtások ostorozása. Legyen elég ehelyütt az 1842. november 27-én tartott híres beszédéből kiragadni a szenvedélyektől hajtott, túlbuzgó magyarokra tett elmarasztaló észrevételeit. Ha "nyelvünk s nemzetiségünk nyelve kerül szőnyegre", "a leghidegebb vérű elragadtatik, a legélesebb látású vaksággal van verve". ‘Bosszúlatlan egy hajszáit sem enged fején csak érinteni is, és ez helyes; ámde mást üstöknél ragadni hajlandó". Magyarország nem magyar ajkú népeivel szemben nem az asszimilációt kívánta szorgalmazni, sokkal inkább valamennyi népnek alkotmányos egyenlőségét. Nagyon is világosan látta, hogy az erőszakolt asszimilációban nincs köszönet. "Nyelvünk törvényesítése által a magyarságot illetőleg meglehetős állásba jutottunk; (1840; 1844 a magyar nyelv hivatalossá tétele az országgyűlésen ill. törvényhatósági szinten) őrizzük ezt, de tovább a családi élet köreibe — ha magátul jő, hála az égnek — ne kényszeresük tűzzel vassal, nehogy a visszahatás törvényei szerint tűzzel vassal ismét visszaverettessünk smegsemislttessünk." (A Kelet népe).

Napjaink felújuló nemzeti, nemzetiségi viszályaiban térségünkben, de egyúttal az egyesülő Európa jövőjére nézve is hihetetlenül időszerű Széchenyi István figyelmeztető szava, amely nemcsak a nemzetek egymás közti együttélésében, de ugyanúgy a többség-kisebbség viszonylatában is vezérelvül kínálkozik. Aquinoi Szt. Tamás szellemében említett akadémiai beszédében az örök igazságnak legelső szabályaként fogalmazza meg, "miszerint másnak soha olyast ne tégy, mit tőle sem fogadnál örömest." Csakis erről az erkölcsi magaslatról szabad értékelni, netán bírálni

Széchenyi nemzetfogalmát, melynek töprengve-vajúdva kereste értelmét, mi több, létjogosultságát. Vagyis egyedül a mások érdekeit figyelembe vevő és nem sértő erkölcsi hozzáállásában és célkitűzéseiben megnemesedett hazafiságnak van helye, minden egyéb, még ha oly buzgó is, helytelen, sőt, káros. Nagyon is különbséget tesz ezért valódi és álhazafiság között. Nemde mennyire oda lehetne tartani tükörként ma is hány és hány magát magyar, szlovák, szerb, román hazafinak tartó közéleti babérokra pályázó személy elé, amit kíméletlen őszinteséggel tárt magyarjai felé? Tán "nincs ország e földön, hol ennyire össze volna zavarva a hazafiságnak magasztos eszméje a hazai nyelvvel, mihez képest nem egy gyalázattal megrakott, erkölcsi fekélytül émelygésig rossz szagú vórrokonunk tartatik mentségre s kíméletre méltónak, sőt, nemritkán még a legjobb hazafiság hitelében is áll, s pedig egyedül: mert magyarul jól pereg nyelve, nagy szónok s ügyesen tudja viselni a magyar szerepét; mintha a hazafiság e küljelei már elégségesek volnának a hazafiság legveszélyesebb mirigyeit eltakargatni" — hozta fel akadémiai beszédében. Szinte kétségbeesve kiált fel ugyanakkor: "Ó, dicső hazafiság, te az ezek legnemesb magzatja, ki a halhatatlanok sorába emeled az agyag fiait, mennyi rút, mennyi alja búvik tisztes palástod alá, s hány ocsmány szégyenfi, mert ajkán nemzeti szó peng, ékeskedik címeddel!

A fentebbi idézetből napnál világosabban kiviláglik, mennyire megtisztultan, megnemesült lelkülettel kezelte Széchenyi mindazt, ami az embert nemzeti közösségéhez kötötte. A hazafiság számára egyenesen a megnemesedós eszköze, ezen keresztül juthat az ember kiteljesedése legmagasabb fokára. Ugyancsak út és keret — mint már szó volt róla —, nem pedig öncél a nemzet, amelyen belül nincs történetileg szervesen kifejlett közegben az egyes ember a legtöbbet tehet az emberiségért. Más szóval Széchenyi minden hazafisága mellett az emberiségben gondolkodott, az emberiség javát kívánta szolgálni nemzeti keretek között mint leghatékonyabb pályán. Az egyes embereknek egészen természetesen tartoznia kell

KÉRDÉSEK:

1. Milyen hivatala volt abban a kormányban, melyben Kossuth vezető szerepet játszott?

2. Sokat foglalkozott két város egyesítésével. Melyek azok?

3. Milyen épület található a kép bal oldalán?

valamely nemzeti közösséghez, ellenben a nemzet nem elszigetelt jelenség, hanem az emberi fejlődés részeként az emberiség tényleges, észlelhető és érzékelhető összetevője, alkotóeleme. A nemzet egyedül az emberiség részeként mint annak gazdagítója, nemesítője nyerhet önigazolást. Erre vonatkozóan minden időre érvényesen, meghatározóan fogalmazta meg sarkalatos tételként: "Az emberiségnek egy nemzetet megtartani, sajátságait mint ereklyét megőrizni, s szeplőtlen mineműségében kifejteni, nemesíteni, erőit, erényeit, s így egészen új, eddig nem ismert alakokban kiképezve, végcéljához az emberiség feldicsőitésóhez vezetni, kérdem lehet-e ennél minden kesertül tisztább érzés; s ha csak mint hangya illy megdicsőítéshez egy paránnyal is járulhatni, van-e ennél emberek közt, kitül lelki örömök el nem zárvák, édesb osztályrésze? (A Kelet népe).

Szekfű Gyula Széchenyi eszméinek fáradhatatlan szorgalmazója, a keresztény erkölcs szeretetparancsára utalva írja Magyar történetében, a nemzeti historikusnak hinni kell azon jobb kor eljövetelében, amelynek Széchenyi rakta le alapjait. "És akkor fel fogják ismerni mindenütt, hogy e jobb kornak egykori magányos apostola, a pusztában kiáltó próféta a legnagyobb magyar volt." Nyugodtan hozzátehetjük ehhez, magyarságában egyúttal a legjobb európaiak közé sorolható. Nem ártana ezért — különösen napjainkban —, ha magyarok és szlovákok, románok és szerbek Európa más nemzeteivel egyetemben megismernék és követnék Széchenyi István tanításait.

Dr. DEÁK ERNŐ A HÉT 11