A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-09-27 / 39. szám
tüf i FINTOR BOSZORKÁNYSÁGOK Hajdan elégették a boszorkányokat, ma egyre népszerűbbek. Legalábbis Magyarországon; a tévéből arról értesültünk, hogy a Balaton mellett, Zamárdiban, nagy boszorkánytalálkozót rendeztek, és hogy megalakult a magyar boszorkányszövetség. Túlságosan nem csodálkoztam ezeken a híreken, hiszen e tudósításokkal egyidőben azt is megtudhattuk, hogy a mai gazdasági helyzetben Magyarországon is egyre nehezebb a megélhetés, ott is állandóan és egyre gyorsabban emelkedik a munkanélküliek száma, hogy tulajdonképpen boszorkányság, boszorkányos ügyeskedés nélkül, ott sem lehet megélni. Ott sem, és nálunk sem. De amint elfigyeltem, Zamárdiban csupa jópofa, kedves boszorkány gyűlt össze, jövendőmondók, kártyavetők, tenyérjósok, asztaltáncoltatók, hipnotizőrök, nem is tudom, hogy ezek az utóbbiak miért tartják magúkat boszorkánynak, hiszen csupán ügyes emberkék ők, vidám kabarétréfák kiagyalói, legfeljebb valamivel szellemesebbek, mint a hivatásos humoristák többsége. Ilyen kaliberű "boszorkányok" nálunk is akadnak, igaz, hogy ezek teljesen humortalanok. A minap találkoztam régi ismerősömmel, a hajdani jóképű vagánnyal, aki ma már igen törődött képű, megtört testű, nehezen járó, sánta, beteg ember, a lábát a csúz tette tönkre, csak két mankó segítségével tud járni; ő mesélte: — Képzeld, tegnap át akartam menni az úttesten, amott lejjebb az Alžbetka előtt, de igen nagy volt az autóforgalom, hát sokáig tébláboltam a járdaszélen, egyszercsak hozzám lépett két fiatalember, kedvesen karon fogtak, átvezettek a túlsó oldalra. Tán mondanom sem kell, hogy meglepetésemben alig tudtam megszólalni, tisztára meghatódtam. De aztán, mielőtt elköszöntem volna tőlük, elővettem a pénztárcámat, s tíz-tíz koronát adtam nekik. Előbb hevesen tiltakoztak, hogy ők ezt nem azért tették, de nagynehezen mégis elfogadták. Köszöngették... aztán teljesen váratlanul kiragadták kezemből a pénztárcát, és elrohantak. — Mennyi pénz volt a bukszádban? — Valami hétszáz korona. Csaknem a nyugdíjam fele. Még csak egy féldecit sem ihattam meg, pedig azért mentem át az Alžbetkához... Nos kérem, ilyen humortalan, pitiáner "boszorkányok" járnak-kelnek közöttünk, a fentiekhez hasonló esetekkel vannak tele újságjaink rendőrségi rovatai. Most látom, hogy ón vidáman keverem a dolgokat: törpe kis csalókat és zsebtolvajokat nevezek ki boszorkányokká, holott köztudott, hogy már a középkorban is csak azok érdemelték ki ezt a félelmetes "rangot", akik sokkal többet tudtak a fentebb említett dolgoknál, kis gazságoknál, például, ha kellett, ronda varangyos bókává, macskává, kutyává változtak. Minimum. Esetleg seprűnyélen röpködtek, de ez nem volt kötelező. Mindenesetre azt, hogy valakit elégessenek, ki kellett érdemelni. — S ma talán nincsenek ilyenek? — kiáltott fel meglopott és sántikáló ismerősöm. — Hát te nem ismersz embereket, akik nemcsak alakjukat, hanem lényegüket is nem boszorkaként, egyenesen Próteuszként változtatják? Az idők szavára, a demokratikus forradalom varázsszavára...? Nem ismersz tegnapi kommunista potentátokat, akik mára a demokrácia élharcosai lettek? Volt rendőrségi ügynököket, akik ma parlamentekben habzó szájjal szidják azt a rendszert, amelyet tegnap a legaljasabb módon kiszolgáltak? Hát a híres nomenklatúra hírhedt kádereit nem ismered, akik ma az új rendszer legvadabb fenegyerekei, támaszai, és... haszonélvezői? Nem ismered őket, mert nem röpködnek seprűnyélen? Pedig akad köztük nem egy magyar is. Egy kis igyekezettel megalakíthatnák a csehszlovákiai magyar boszorkányszövetsóget. Zs. Nagy Lajos TACCSRA TÉVE — Mit ér az ember, ha fizikus és munkanélküli? — szegeztem neki a kérdést a minap P. Tibor barátomnak, miután egy rövid monológban megtudtam tőle, hogy immáron ő is új "státusba" került. —Vannak bizonyos lehetőségek, derengenek a láthatáron... talán Becsben, talán máshol... Évek óta dolgozom egy elméleti problémán. Jó lenne majd a végére jutni és hasznosítani... Ha milliomos lennék, nem főne a fejem. A munkanélküliségnek, mint állapotnak, vannak bizonyos vonzó és kellemes oldalai. Ám a látszólagos szabadság idővel önmagának szab korlátokat. — Pozsonyban egy kutatóintézetben dolgoztál évekig. Napközben matematikai és fizikai problémákon rágódtál, szabadidődben humoros . Írásokat "gyártottál" többnyire az Uj Szó és szlovák nyelvű lapok, no meg a Szlovák Rádió számára. Rengeteg abszurd ötletet agyaitól ki. Ezekről azonban majd legközelebb faggatlak ki. Engem inkább az érdekel, mostanában min tőröd a fejed? — Én az a típus vagyok, aki valamiképpen mindig "kilógok" a sorból, s nem csak a magasságom miatt. A kérdésedre válaszolva azonban nyugodtan állíthatom, hogy ezúttal nem lógok ki a sorból, mert en is ugyanazon töröm a fejem, mint ennek az országnak minden egyes állampolgára, honnan szerezzek pénzt rengeteg ötletem megvalósításához. — Nos hát... Mit tennél, ha pénzed lenne? — Van egy zseniális ötletem. Remélem nem cseni el senki. Hadd ragadjam meg mindjárt a lehetőséget, hogy elmondjam: aki.fantáziát lát benne, jelentkezzen. O adja a tőkét, én az ötletet. Szóval... egy nosztalgia-éttermet szeretnék nyitni. A nyugatiak tódulnának hozzánk. Az étterem hangulatát a berendezés — tapéta, kárpitozás, szőnyeg stb. — döntően vörös színe adná meg. A helyiség számos pontján Lenin, Sztálin, Gottwald, Husák és más személyiségek diszkréten és ízlésesen megvilágított mellszobra uralná a teret. A falakat rámába foglalt plüsspárnákra tűzdelt kitüntetések, grafikailag ízléssel megoldott múltbéli jelszavak és politikai szlogenek dekorálnák. Az étteremben diszkrét zene szólna, kizárólag forradalmi indulók és munkadalok, esetleg csasztuskák zümmögnének, a vendégek fülébe. Természetesen nagyon halkan, jelzésszerűen. A pincérek sztálin-zubbonyban szolgálnak fel... — Mit? — A jobbnál jobb ételeket. Rablópecsenyét, sertésoldalast gombával és libamájjal, pezsgőben sült szalonkát, fürjet marhanyelwel, sült malacot és töltött kecskét, marhatőgyet velővel, töltött libanyakat, gesztenyével töltött pulykát... — ??? — Igaz... itt lenne egy kis stilustörés... erre nem is gondoltam... Ide inkább főtt krumplihéj illene deres céklamártással és levegővel sűrített csalánbecsinált gulág-módra. De akkor meg elriasztanánk a nyugatiakat... mert ugye nekik az étterem unikum lenne, attrakció... Szóval, a menün gondolkozom még. Azt hiszem szükség lesz egy kis kompromisszumra.-sík-
