A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-09-20 / 38. szám
SZABADIDŐ WŽ&M Csóka Ferenc: Ki gondol mindenre? Az, hogy nem repestek az örömtől, távolról sem fejezi ki hűen a hangulatot, mely Joen és Jeffen a főnök parancsa hallatán eluralkodott. Az ország, melybe indulniuk kellett, teljesen ismeretlen volt előttük. A nevét ugyan elég gyakran emlegették mostanság az újságok, ám a két férfi már rég nem hitt a hírközlő eszközök objektivitásában. Fogalmuk sem volt arról, megbizható-e az ottani alvilág, betartják-e vajon a kialakult játékszabályokat? Mindig is rettegtek a gyermekkorukat élő bandák kiszámíthatatlanságától, pénzsóvárgásától. A mintegy hónapja leszállított por ellenértékét kell átvenniük, a főnök engedékenysége folytán az illető ország pénznemében. Kezdetben mindig ilyen engedékenyek voltak a zöldfülűekkel, hagyták, hadd izmosodjék a brancs! A megfelelő pillanatban majd áttérnek dollárelszámolásra. Jeffék remélték, simán zajlik a dolog, ugyanis ha nem, ha valami átverés forog fenn, a visszacsapást is nekik kell végrehajtaniuk... Indulás előtt kaptak egy címet, egy vak fickóét, aki kézérintéssel a világ bármely pénzneméről megállapítja, valódi-e vagy hamis? A rendőrségtől egyelőre nem kelletttartaniuk, mert se be, se ki nem visznek semmit, ami kompromittálhatná őket. A kapott pénzt helyben használják fel besúgóhálózat kiépítésére. A célvárosban kerestek maguknak egy nem túl feltűnő, de szolid szállodát. A találkát délután négyre beszélték meg. Addig szemrevételezték a várost, vettek néhány csacskaságot a lányoknak, majd autót béreltek. Joe röhögve jegyezte meg: Ezt a járgányt direkt a mi fajtánknak gyártotta a zsarusági Ha üldöznének, a legelső sarkon bilincset raknának a kezünkre... Háromnegyed négyre értek a találkahelyre. A kliens pontosan érkezett. Semmitmondó külső, kifejezéstelen ábrázat. A letekert autóablakon át Jeff kezébe nyomta barna aktatáskáját, és szótlanul, továbbslattyogott. Csak a szállodaszobában számolták meg a pénzt: hiánytalanul megvolt. Ezután gondosan visszahelyezték a táskába a kötegekké gumizott százas bankjegyeket, majd vidáman kocsiba ültek, hogy felkeressék a szakértőt. Joe egy kopott bérház előtt fékezett. A vak fickó a második emeleten lakott. A csengő éles sikoltására mély kutyahang válaszolt. Nyílt az ajtó, s a két férfi előtt ott állt a sötét szemüveges házigazda farkát csóváló ebével. Jeff bemondta a jelszót, s hamarosan bent ültek az ósdi bútorokkal, kacatokkal túlzsúfolt ebédlőben. A szakértő hosszasan vizsgálgatta ujjaival a bankókat. Végül elkomorult ábrázattal kérdezte: Milyen pénzek ezek? Joe idegesen válaszolt: százasok... Akkor hamisak... — közölte a férfi szenvtelent. — A papírjuk ugyan megtévesztésig hasonlít az itt használatos papírhoz, de nagyságban és színben — ujjaimmal érzem a színeket — teljes mértékben különböznek a nálunk használatos bármely papírpénztől. Az önök üzlettársai azt hiszik, bolondot csinálhatnak a messziről jött idegenekből... Szerencséjük volt, hogy hozzám jöttek először! Ezt a pénzt minél hamarabb meg kell semmisíteni... — Ettől rettegtem... — mondta Jeff dühösen. — Ostoba ősemberek! Fogták a táskát, és odébbálltak. Útjuk egy városszéli erdőbe vezetett, ahol az értéktelen papírhalmazt hamuvá és füstté változtatták. Majd visszatértek a hotelbe, hogy telefonáljanak a főnöknek. Jeff ezt suttogta a kagylóba: A nagymama beteg, az orvosok azt mondták, csupán néhány órája van hátra... Szenvedni fog? — érdeklődött a főnök hidegen. Szenvedni... — mondta Jeff, és letette a kagylót. Egész délelőtt a szórakozóhelyeket járták. Azonban nyelvi nehézségeik miatt semmire sem jutottak. Végül visszamentek a vak emberhez, hátha valami felvilágosítással tud szolgálni. A bandáról nem voltak információi, de ismert egy fiatal srácot, aki a kábítószer rabja. Szerencsére a fiú beszélte a nyelvüket, így könnyedén kiszedték belőle, honnan vásárolja a port. A szál egy szállodaportáshoz vezetett, akit egy sötét utcán csíptek nyakon. Éjszaka volt. Jeffók kocsija halkan megállt az elhagyott raktárépület mellett. Egy ideig sasszemekkel figyelték a környéket, majd csendben kikászálódtak járgányukból, és egy kitört ablakon át behatoltak a sötét épületbe. Jeff apró zseblámpát húzott elő a zsebéből. Már a harmadik helyiségen haladtak keresztül, ám életnek semmi jelét nem tapasztalták. Aztán az egyik ajtórésen át végre fényt láttak kiszűrődni. Közelebb mentek. Érthetetlen, zagyva beszéd ütötte meg a fülüket. Joe az üres kulcslyukon át bekukucskált a túloldalon lévő terembe. Hárman ültek egy asztal körül, fölöttük csupasz villanykörte égett. A három férfi egyikében Joe ráismert a hamis pénz kézbesítőjére. Jó helyen járunk... — vetette oda Jeffnek vérszomjas hangon. — Háromig számolok... Egy, kettő, három! Jeff berúgta az ajtót, és kezében fegyverrel beszáguldott a helyiségbe. Joe habozás nélkül követte. A bent lévők szeméből rémület csapott feléjük. A pénzt kézbesítő kétségbeesetten vartyogott valamit, de Jeffék golyói torkára forrasztották a szót. Sokáig dörögtek a pisztolyok. A bosszúállók lassan csillapodtak. Mikor aztán megnyugodtak, még egy utolsó pillantást vetettek a hullákra, csibészesen öszszekacsintottak, és rohantak vissza a kocsihoz. A Forma 1 pilótái is megirigyelték volna, ahogy Joe startolt. Közben többször idegesen hátrapillantott. Igen, nem tévedett! Egy rendőrautó jött utánuk! — Nyakunkon vannak a majmokl — sziszegte a fogai közt. — Meghallották a lövéseket... — Na majd én mindjárt az anyjukba küldöm őket! — vigyorodott el Jeff, és kihajolt az ablakon. A rendőrök két torkolattüzet láttak, majd elgázolták egy áruház divatosan öltözött kirakatbabáit. — Nesztekl — hahotázott Jeff. Már szinte otthon érezték magukat. Megelevenedett a város. Szirénák üvöltöztek minden felől. Joe átsuhant a piroson, bekanyarodott egy szűk utcácskába, néhányszáz métert a járdán haladt, majd bevetette régi jól bevált cselét: a lépcsőn kocsikázást. Az egyik útról ugyanis hoszszú lépcső vezetett le egy térre, melyből egérutat ígérő utcák futottak szerteszét. Jeff jó előre alaposan megfogódzkodott, tudta mi következik. Pillanatokon belül a téren voltak. No, most aztán tűnés! — kiáltotta Joe. Csakhogy az egészből semmi sem lett! Az átkozott tragacs kilehelte nyomorult lelkét. Két hátsó kereke hason feküdt mellette... Kipattantak belőle, és néhányszor oldalba rúgták. Körülnéztek. A tér óriási volt, és sehol egy fedezék. A beletorkolló utcákon szirénázó rendőrautók jelentek meg. Egyetlen út volt szabad: a lépcső, melyen balga fejükkel lekocsikáztak. Hármasával vették a fokokat. Már majdnem felértek, amikor fent is autó fékezett. A két férfi vadul tüzelt az alulról-felülről feléjük közeledő egyenruhásokra. Először Joet érte egy halálos lövés, majd Jeffet találták fejen. Egy idegen ország idegen lépcsőjén végezték... A rendőrség sokáig nem tudta, mit kezdjen a töméntelen hullával. Kínkeserves nyomozás után bontakozott ki végre az 30 A HÉT
