A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-09-20 / 38. szám
SZABADIDŐ ügy háttere. A vak emberhez is eljutottak, aki mindent bevallott. — Tehát — mondta a nyomozó az öreg szakértőnek —, a hamis pénz miatt tört ki az öldöklés... — Úgy bizony... Gyenge hamisítványok voltak... A nyomozó a hozzádörgölőző kutya nyakát vakargatta. — És honnan tudja maga, hogy melyik pénz a hamis? — Fél éve még egy bankban dolgoztam. A világ minden pénzneme megfordult a kezemben. Aztán megromlott a látásom, és nyugdíjba küldtek... Ám az ujjaim hegyén minden bankjegy képe megmaradt! Nincs ember, aki engem át tudna verni! — húzta ki magát büszkén a vak ember. A rendőr gondolkodott, majd elmosolyodott. — Mikor hoztak önhöz utoljára pénzt? — Hm... Néhány hónapja... — A nyugdíjat mikor kapta meg? — A múlt hónap elején — válaszolt a férfi értetlenkedve. — Tizedikén kapok ismét... — Boltba jár? — A szomszédasszonyom vásárolt be egész hónapra... Félek a közlekedéstől... A rendőr sóhajtott. — Rádiót, tévét nem hallgat, nem néz? — Amióta vak vagyok, a tévé idegesít, a rádióm meg elromlott... A nyomozó benyúlt kabátja zsebébe, előhúzott egy százas bankót, és a férfi kezébe adta: — Ilyen pénzt hoztak magához? A szakértő arca felragyogott: — Igen, pontosan ilyetl A rendőr eltette a pénzt. Mielőtt távozott volna, még az ajtóból visszaszólt: — Ajánlom, öreg, legyen óvatos! Ne engedjen be idegeneket! A százasok ugyanis valódiak voltak... Az állam bocsátotta forgalomba őket a múlt hónap végén... Csendben, tapintatosan hagyta el a lakást, hogy ne zavarja meg kábult döbbenetében a tátott szájú szakértőt... Szkukálek Lajos rajza Kopottas, barátságtalan az ipotyságl vasútállomás váróterme. Ismerem, mert sokszor megfordultam benne, s most se lelkesedem, hogy sokájg kell vámom a vonatcsatlakozásra. Óvatosan leszállók a zólyomi vonatról, kezemben az ötliteres demizson, teli gyűgyi vízzel. Benyitok a váróterembe. Két ember van csak bent. Egy asszony a túlsó ablakon néz ki a város felé, mintha várna valakit. A bejáratnál meg egy nyugdíjaskorú férfi ül. Az ember rám néz, érdeklődéssel rátekint a demizsonra, és derülten rákérdez: — Ez világít is? Felfogom derültsége okát, s ezt válaszolom: — Ez aztán nem, mert ebben csak gyűgyi gyógyvíz van. Szemmel láthatóan lelohad derültsége, de azért megtoldja: — Pedig ilyenben bor szokott lenni. Hej, fiatal koromban egy nap alatt megittam jlyennel. — És nem ártott meg? — De nem ám! Aki egész nap dolgozik, meg bírja inni, és meg is érdemli. Én mindig dolgos ember voltam, még ma Is dolgozom, pedig már régen nyugdíjas vagyok. — De hiszen ma nem dolgozik, mert csak utazik, at utazás meg nem munka. — Utazom, mert maszek kenyérért jöttem ide Ságra, s most viszem haza az asszonynak Viskre. — Ott lakik? — Ott. Ott születtem, ott is nősültem, meg ott is lakom. Én szegény suszterlegény voltam, a feleségem meg kuláklány. Volt annak, hallja, annyi gazdalegény udvariója, mint a csillag, de csak én kellettem neki. Mert azok csak úgy tudtak udvarolni, hogy mekkora már a csikajuk, mennyi tejet ad a tehén, meg ilyeket. Én meg inkább átkaroltam a lány derekát, oszt a végén el se eresztettem. Pedig sovány voltam ám akkor, mert csak pár hónappal azelőtt jöttem haza a fogságból. — Ott is volt? — kérdeztem. — Voltam ám! — Merre? — Pula mellett. Oroszországban. Tudja merre van az? — Tudom. Moszkvától nem meszsze.— Fogságba hogyan került? — Hogyan? Hát Sopron közelében fogtak el. Ott bevagoniroztak, oszt Székesfehérvárra vittek. Szerettem volna megszökni, de nem lehetett. Megint vagonba raktak, és egész Tuláig vittek. Már nem emlékszem, hogy hívták azt a falut, ahol a lágerünk volt, olyan furcsa neve volt. — De arra emlékszik, hogy került haza? — Arra igen. Amikor hazajöttem, meg se ismertek, mert szakállas voltam. De hamar levágattam, mert a lányok így rám se néztek. Három hónapjára megnősültem. Az apósnak nemigen tetszettem, mert szegény voltam, de a gazdaságban szüksége volt az erőre. így hát vő lettem. De nem sokáig, mert vele nem lehetett kijönni. Közben gyerekünk is született. Egyszer aztán, amikor keményen összekaptunk, otthagytam őket, és hazamentem apámékhoz. Feleségemet a gyerekkel ottfogták. De estére már nálunk volt. Ott is maradt. — Maga is hallgatja, néni? — szólt át az ablak előtt bámészkodó asszonynak. — Hallgatom hát, mert én ám ismerem magát. — Csak nem? Ilyen szép asszonyt, mint maga, nekem is kellene ismernem. Nincs szüksége ilyen derék emberre, mint én? — Magára? Ilyen gabancos, mint maga, nekem is van otthon. Minek keltene másik. Tudja mit, üdvözlöm a rokonait. De már megyek, mert jön a buszom. Azzal elsietett. — Aztán hogyan éltek tovább? — kíváncsiskodtam. — Suszterkodtam, meg volt pár hold földünk. A suszterkodást abba kellett hagyni, a földet pedig a szövetkezet vitte el. Mit tehettem: elmentem vasutasnak. Ott is kell a jó munkás. Pályamunkás lettem. Bejártuk az egész országot. — És a család? — A család az otthon élt, kéthetenként jártam haza. A fiam otthon dolgozik, a lányom Komáromban. A feleségem nagyon derék asszony, szeret is engem, az biztos! — Biztosan megérdemli. — Az lehet. Rajta kívül csak a bort szeretem. Azelőtt ilyen korsóval egy nap megittam, de amióta nyugdíjas vagyok, csak két litert bírok meginni. Az egyiket éjjelre az ágyam mellé teszem, s ha felébredek meghúzom. — Akkor magának sokszor jó kedve van? — Nekem mindig. Közben a nőket is megnézegetem. Mert hát azért öltözködnek, hogy megnézzük őket, nem igaz? — De, igaz. — Pedig a múltkor megjártam. Vasárnap, amikor jöttünk ki a templomból, előttem két fiatal lány ment összekapaszkodva, mert csúszós volt az út. Én a hátuk mögé lopakodtam, feneküknél megrántottam a kabátjukat, és elugattam magamat: Vau, vau! Ok megriadtak, elfutottak, ón meg hanyattvágódtam. Még ma is fáj a vállam... — No de már indulhatunk a vonatra, mert úgy látom, beállt a szetelvóny. Szabó Zoltán A HÉT 31
