A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-09-20 / 38. szám
GONDOLKODÓ Másik történelem Amikor 1946. október 31 -ón dr. dementis államtitkár beszámolt a párizsi béketárgyalások eredményeiről a parlament külpolitikai bizottságának, nehezményezte, hogy "a két, a négyek konferenciáján ülésező, vétójoggal rendelkező nagyhatalom ellenállása miatt a békeszerződésben nem sikerült világos és végleges formában elérni életbevágó problémáink megoldását". Ez a "fájó probléma" nem volt egyéb, mint a "200 000 etnikai magyar" kitelepítése, és "jogunk a nemzeti államra". Amiként az ismeretes, amikor ez a beszámoló elhangzott, már folyamatban volt a lakosságcsere, nemkülönben a Csehországba való deportáció. Ugyanakkor egyéb olyan intézkedések is történtek, amelyek a nemzetállam mihamarabbi megteremtésének elvein alapultak. A jogfosztottság, a vagyonelkobzás, az iskolák bezárásán túl, vagy azok mellett, megfogalmazódott az a különleges elmélet, s annak propagandája, amelynek lényege az volt, hogy a szlovákiai magyarság zöme elmagyarosodott szlovákokból áll. Ebből az "elméletből" született meg a "reszlovakizálás" gyakorlata, amelyet — amiként Gyönyör József írja — "1946 júniusában elfogadott kormányhatározat alapján indítottak el". Az ezzel kapcsolatban kidolgozott részletes utasításban — Gyönyör József nyomán idézem — ez olvasható: "Megkezdjük az akciót, amelynek keretében mindenkinek, aki úgy érzi, hogy származására nézve szlovák, lehetősége nyílik, hogy önként kinyilvánítsa, vajon szlovákká akar-e válni annak min-4 A HÉT den következményével együtt, vagy az állampolgárság nélküliek sorsában akar-e osztozni?" Ugye, milyen lélekemelő szöveg?! Ujváry Zoltán nemrégen megjelent könyvének lóvárti magyarja, amikor ez elé a választás elé kerül, így töpreng: "Ha a házamat, a földemet, a szülőföldemet akarom, akkor nem lehetek magyar, ha magyar maradok, akkor nem lehet tovább itt házam, földem, falum, sírhelyem." Azt hiszem, ezt a kérdést a gömöri parasztemberen kívül az időben sok ezren feltették maguknak. Válaszolni rá nemigen lehetett, de lehetett — választani. És abban a földreszorítottságban sokan — de milyen sokan! — úgy döntöttek, hogy "szlovákká" lesznek. Az előbb idézett csábító propagandaszöveg ugyanis többszörös feloldozást ígért. Aki reszlovakizál, azt nem telepítik ki, nem rakják marhavagonba, s nem viszik el kényszermunkára, még a vagyonát sem veszik el tőle. Sőt! Aki reszlovakizál, még tárgyi jutalomban is részesül. S nem is akármilyenben! Aki reszlovakizált, valódi esőköpenyt és sárga színű gumicsizmát kapott. Az esököpenyről és a sárga gumicsizmáról volt tudható teljes bizonyossággal, hogy viselője immár nem magyar, hanem szlovák. Az ón szülőfalumban nyakas reformátusok éltek akkor még — élnek mais hálistennek —, így alig öt-hat pár sárga gumicsizma jelentette a nemzetiségi arányeltolódást. Ám voltak olyan települések, ahol szinte az egész lakosság "átállt". Arról is tudomásom van, hogy sokan komoly pénzeket fizettek a reszlovakizációs bizottság egyes tagjainak, hogy elfogadják kérvényüket. Gyengeségből? Félelemből? Vagy valóban voltak némelyek, akik elhittók, hogy őket "elmagyarosították"? Az azonban tóny, s ebben újfent Gyönyör József feltáró munkája erősít meg, hogy ez a "magyartalanítási" belső akció igen jelentős tömegeket érintett. "Ez alatt az idő alatt" állapítja meg Gyönyör József, "135 317 családfő írta alá a kérvényt, 410 141 személy nevében." Ma már nyilvánvaló, hogy az 1950-es népszámláláskor — a lakosságcsere s a deportáció mellett — ez volt az a harmadik tényező, amelynek következtében a szlovákiai magyarság lélekszáma a történelem során a legmélyebbre süllyedt. Az 1946-ban lefolytatott reszlovakizáció óta eltelt négy évtized, s azóta egy s más megváltozott itt Közóp-Kelet-Európában. Az azonban történelmi tényként újramondható — akár okulásul is —, hogy a nemzetállam megteremtésének érdekében meghozott csehszlovákiai módszerekhez hasonlót nehéz volna találni. Lakosságcsere, deportáció még csak akad, de a "reszlovakizációhoz" fogható "nemzetgyarapítási" akcióról eddig még nem hallottam, nem olvastam sehol. Mert hisz — tapasztalatból mondhatom — ezek az "újszlovákok" egy mukkot sem értettek szlovákul sem akkor, sem később. Ám még 1948 után is mindahányan "szlovákok" maradtak, annak "minden következményével", ahogy a csábos szöveg annak idején a nemzetisógváltást sugalmazta. A "minden következmény" pedig az volt, hogy amikor megnyíltak a magyar iskolák, a reszlovakizált magyarok gyermekeinek szlovák iskolába kellett járniok. Még az ötvenes évek második felében is. A rájuk nehezedő ilyen irányú kényszer uoyan az ötvenes és a hatvanas évek fői julóján enyhült, ám a lényegen ez semmit sem változtatott: a reszlovakizált magyar nemzetiségre nézve szlovák volt, illetve maradt! S ezek száma meghaladta akkor a kétszázezret. Az előbb említett lazább megítélésnek persze az lett a következménye, ^iogy a reszlovakizáltak jelentős hányada az idők folyamán ismét "elmagyarosodott". Ezt a tényt az 1961 -es népszámlálás adatai már világosan megmutatják. Ezek az adatok egyben arra is bizonyítékul szolgálnak, hogy akik 1946-ban reszlovakizáltak, azok többsége azért cselekedett így, hogy megmeneküljön — hogy családját, vagyonát megmentse. De milyen áron?! Az elmúlt másfél esztendőben Szlovákiában — vagy ha úgy tetszik: Cseh-Szlovákiában — rengeteg új törvény és törvényerejű rendeletet fogadott el a három parlament. De sem a Kassai Kormányprogramot, sem "Csehszlovákia történelmének legsovinisztább akcióját" nem helyezték hatályon kívül. A "megtorlás békéjének" ez a két dokumentuma, úgy tűnik, túléli az ezredforduiót... GÁL SÁNDOR Fotó: Gyökeres György
