A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-07-12 / 28. szám
Üli mm A HÉT RIPORTJA volt. De a sors ezt nem tette lehetővé. 1913-ban a papát a mai Lengyelország területén található Przemyslbe helyezték. A család természetesen vele tartott. ígéretesen indult a 18 éves Josefine pályája a messzi Galíciában. De jött 1914, és vele a háború. Az orosz csapatok elfoglalták Przemyslt, és az ott állomásozó magyar ezredet kisöpörték a városból. Gedenkéknek is menniük kellett. Apukát elbocsátották az ezredtől, a lakásból kitettek bennünket, csupán két koffert vihettünk magunkkal. Bútoraink, a drága hangszerek — zongora, hárfa, harmónium —, a ruháink mind odavesztek. A vonat zsúfolva volt sebesültekkel, vérhasban szenvedő betegekkel. Mind morfiumot kértek, de hát senkinek sem volt Nyögtek, jajgattak—és mi nem tudtunk rajtuk segíteni. Borzasztó volt. A családnak nem volt hova mennie. Josefine egy pesti barátnőjéhez költözött, szülei és öccse Becsben húzódtak meg egy kis szobában. Az apa — hogy eltartsa családját — esténként egy moziban játszott harmóniumon. Eltelt egy félév, amikor a családfőnek végre sikerült állást találnia; a pécsi színházhoz szegődött karmesternek. A család újra költözött. 1916 nyarán éppen Újvidéken tartózkodtak a színház társulatával együtt, amikor sürgöny jött az ezredtől: a karmesternek azonnal be kell vonulnia. Gedenkék sorsát ismét a hadsereg hadmozdulatai irányították. így kerültek előbb Körmendre, majd vissza, Przemyslbe. A galíciai városkában még dúlt a háború, amikor a zászlóalj s vele Gedenkék megérkeztek. Minden csupa rom volt Az épületet, ahol laktunk, szétlőtték, a lakásunkat kirabolták. Csak a rézágyak és a székek maradtak meg, minden más odaveszett. 1918 — eljött a háború vége, és a vesztes Monarchia seregét szélnek eresztették. Gedenkék sorsa az alig pár hetes Csehszlovákiában folytatódott. Az egykori tamburmajort a csehszlovák hadsereg vette állományba. Prága, Olomouc, Šumperk után 1922-ben Pozsony következett. Akkoriban nagyon nehezen lehetett Pozsonyban lakáshoz jutni. Egy hónapig Dévényen laktunk, majd nagy keservesen találtunk egy szobát a Sasinek utcában. Persze négyünknek az igen szűkös hely volt. Végül a Duna utcában béreltünk ki egy lakást Itt éltünk 23 évig. Egészen más volt itt akkoriban a világ. A pozsonyiak nagy része németül vagy magyarul beszélt. Szlovákul már sokkal kevesebben. Úgy beszélhetett az ember, ahogy akart, senki sem szólta meg érte. Úgy tűnt, a család élete végre normális kerékvágásba került. Az apa nyugdíjba ment, Josefine — noha a család ellenezte — egy kis kalaposműhelyben dolgozott, öccse pedig az Adria biztosítótársaságnál talált munkát. Aztán újból fordult a kocka. 1929-ben meghalt az apa. 1939-ben pedig kitört a háború. A második Josefine életében. Jöttek az újabb megpróbáltatások, nélkülözések; annyira voltak már, hogy Josefine legnagyobb kincsét, a hárfát is el kellett adniuk. S mikor már nem volt több bombázás, nem volt több rettegés — számukra akkor sem jött el a béke. Mivel mindig is németeknek vallották magukat, a két magára maradt nőt (Josefine öccse még a háború alatt Innsbruckba költözött) előbb a ligetfalusi internálótáborba, majd Novákyba toloncolták. Barakkokban laktunk, harminhárman egy szobában. Az első éjjel a földön aludtunk, takaró nélkül, egy szál ruhában. Aztán később szalmazsákokat kaptunk. Ágyakat csak télre adtak; emeletes ágyak voltak, én aludtam fölül, a mama alul. Egy pici kamrácskában öltözködtünk, tisztálkodtunk. A barakkokban borzasztó sok egér volt. Éjjelente arra ébredtem, hogy az arcomon mászkálnak. Én az egereket nem bántam, csak a poloskákat nem tudtam elviselni. Josefine és anyja hat hónapig maradt a novákyi lágerben. Végül egy ismerősüknek sikerült elintéznie, hogy hazaengedjék őket. Visszatértek tehát Pozsonyba, de mivel nem volt hová menniük (a lakásukat ugyanis elkobozták), elszegődtek cselédnek. Josefine idős édesanyja nem bírta soká a megterhelést, s más megoldás nem lóvén, az aggok menhelyóre került. Ott is halt meg hat óv múlva. Josefine pedig visszaköltözött a Duna utcába, ahol 14 évig ápolta egykori szomszédjukat, aki hálából ráhagyta a lakását. így jutott 64 évesen újra otthonhoz. Az épületet 1979- ben a mellette lévő két másikkal együtt életveszélyesnek nyilvánították, és lebontották. Ekkor került Josefine Gedenk a Schiffel utcai nyugdíjasotthonba. Most 96 éves. Látott két világégést, túlélt három rendszerváltást, keresztülment megannyi megpróbáltatáson, a lelke mégis töretlen maradt. Mindig meg voltam elégedve a sorsommal. Különösebb vágyaim sohasem voltak. Szerettem olvasni, szerettem kézimunkázni, és nagyon szerettem hárf ázni. De már minden elmúlt. Ez a világ már nem az én világom. Annyira borzasztó, annyira embertelen — nem is akarok látni belőle semmit! Most már senkije sincs. Rokonai, barátai elhaltak mellőle, akik még vannak is, távol élnek. A világból már évek óta alig lát valamit — zöld hályog borítja mindkét szemét. Néha még kézbe veszi a megsárgult képeket, végigsimít a fakó papírlapokon, s ilyenkor emlékezete felidézi egy régmúlt világ képeit. Egy békebeli, már-már idillien nyugalmas és emberséges világ képeit. Azét a világét, amelyet mi sohasem ismertünk. S talán amilyet meg sem ismerünk — soha. S. FORGON SZILVIA Fotó: Gyökeres György Fent: A Duna utcai gimnázium épülete mellett található park helyén állt egykor az a bérház, ahol a Gedenk család lakott A budapesti Zeneakadémia épülete, ahová Josefine Gedenk öt éven keresztül járt (archív) A HÉT 3
