A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-07-12 / 28. szám
GONDOLKODÓ MáslH történelem Délután megint beborult — az ígéret szerint. Várható, hogy megerednek az ég csatornái. Jó is lenne, mormogom magam elé ebben a gyönyörű — vagy mégse-gyönyörű? — erdőnyi magányban, mert akkor nem kéne megöntözni az örökké szomjazó palántákat. A hasasodó-gömbölyödö karalábékat, a fodros-telt salátafejeket, a csipkóslevelű paradicsomokat — már mutatkozik rajtuk a termés —, valamint a többi, most-kibúvó, világra igyekvő növény-jövevényt. A komorodó magasság és a fák koronája közötti térben fecskék cikkannak követhetetlen siklórepülésben. Egy ideig elnézem meg-megvillanó mutatványaikat, s ahogy így figyelem csoda-röptüket, lassan visszahátrál velem az idő egy más térbe, s egyszerre csak a fecskék helyett a "stukák" vijjogó hangját hallom; a meredeken lezúduló zuhanóbombázók "végigveretik" az országúton vonuló autókaravánt, aztán elsuhannak a kékségben, leírnak egy kört, s újra lecsapnak... A távolságok, persze, hogy a távolságok — és az idő. Ha már a fecskék és a zuhanóbombázók is összetalálkozhatnak bennem bármelyik délutánon, vajon ez nem azt jelenti, hogy... Na, mit jelenthet? — ágaskodik a válasz helyére a kérdés. De félretolom. Erre a kérdésre nincs válasz. Azaz, lehet, hogy van valamilyen válasz, de arra meg nem vagyok kíváncsi. Nem mintha félnék tőle, egyszerűen nem érdekel. Ha meggondolom, ennél a felhők szándéka jobban izgat; amióta e sorokat írom, még feketébbekké komorultak. Szóval a felhők szándéka most valahogy fontosabb: elszállnak-e felettem durcás kedvükben, avagy megállnak egy kései locsolás miatt, megkönyörülvón rajtam, s szomjazó palántáimon... És újra a távolság és újra az idő... Ha most abbahagynám, ha most nem folytatnám az írást, hanem csak az üres papírlapon lévő "hiányt" keríteném be egyetlen fekete vonallal, jelezvén, hogy a bekerített ürességben egy-két eltévedt gondolat — fecske vagy zuhanóbombázó — kering, odafigyelne-e valaki arra, ami nem történt meg?!. Jó volna tudni, bizony jó volna tudni, milyen széles a tudást és a nem-tudást elválasztó senki földje... Nem az, ami például az országokat egymástól elválasztja, hanem az, amely abban a belső térben húzódik, ami minden emberben külön-külön van jelen. Jelen van, még akkor is, ha sokan nem ismerik fel jelenvalóságát. Elnézvén a felhők látszat-közönyét, s hallgatván a diófa levelei között surrogó áramlatokat, valami isteni csapdát sejtek az egész mögött. Még a figyelmeztetést is hallani vélem — belül! Vigyázz, mert elveszítheted magadat. Csakhogy az egész annyira nem ide illő, annyira abszurd, hogy leírni sem érdemes. S mégis! A természet- és időélményen túl ott van az Isten-élmény. Az örök vita a "létező" nemlétezővel. Mert nincs bizonyosság. Csak hiány van — űr — s mekkora! De: az az űr valóban létező? Ha igen, mi töltheti ki, itt, e földi létezésben?! Az almafa terhes ága, egy ribizkefürt, vagy krumpliszár? Esetleg az emberi gondolat, amely ugyanúgy érik teljessé akár ágon a gyümölcs? Vagy a szűkebb, netán a tágabb közössóg(-ek) együttmozdulása, cselekvő hétköznapjai — a megélt és megszenvedett történelem? Meglehet ez is, az is. De a feltételezések helyett jobb volna akármilyen bizonyosság és biztonság, amibe belekapaszkodhatnánk. Mert ez hiányzik. Nagyon hiányzik. Legalábbis a mi tájainkon. Mondhatnám tovább — immár a jelkép szintjén —, hogy megint beborult felettünk az ég, s a felhők szándéka felől ugyanúgy nincs bizonyosság, amiként a hétköznapok zajló s bennünket érintő társadalmi kavargásról sem. Csak a feketéjét látjuk és éljük; a nehezét — a feloldás távlata nélkül. Innen aztán merre, s hova? A fecskék avagy a stukák suhanásának láthatatlan útjaira? Vagy befelé, azokra a térségekre, amelyekben minden együtt és egyszerre fel- és megidézhető? Sors és törvény: egyetlen megélt pillanata a teljes időnek. Ami úgy lett a miénk, hogy nem tudtunk róla. Ne áltasd magadat, int a ráció józansága, a világ olyan, amilyen. S mert "olyan" és "ilyen" is, jobb, ha a felhőket vigyázod — így nagyobb csalódás nem érhet. gál Sándor FOTO: KÓNÖZSI 4 A HÉT
