A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-09-06 / 36. szám
ettől függetlenül, s mindezt tudomásul véve szeretlek... de ez persze nem jelenti azt, hogy rajtad kívül nem feküdnék le senkivel, — tette még hozzá nagyot kacsintva. Rasztyo ismerte Fannit. Tudta, hogy a "líra” után úgymond kiegyenlítésképpen valami vadat mond. — Szóval hasonlítok a mamára... — Csak egy kicsit.. Tudod, mit? Hagyjuk a témát. Beszéljünk másról... Te Rasztyo! Mintha a lányod szerelmes lenne. Az utóbbi időben többször rajtakaptam ábrándozás közben. Órákat tölt azzal, hogy fekszik az ágyon és nyitott szemmel nézi a mennyezetet. A múltkor meg egy mélybarna hang kereste telefonon. Valami Elek... aztán többet nem hívott, s amikor megkérdeztem Orsitől, hogy ki az, fülig pirosodott, s azt mondta, nem érdekes az egész. Mintha azóta szomorú lenne. — Ebbe már mi nem igen szólhatunk bele, csak ha megkér rá bennünket... Egyébként én sem vagyok mostanában túlságosan kiegyensúlyozott. A munkában örökké marakodnak. Sokszor már az az érzésem, a munka nem is fontos, hanem az a lényeges, hogy ki mondta meg már előbb, ki volt a nagyobb hős, ki szenvedett a legtöbbet, ki mit mondott a múlt rendszerben. Ti újságírók másként élitek meg a mindennapi valóságot. Örültök, hogy nem köti meg a kezeteket senki, ha megszűnik egy lap, legfeljebb elszegődtök egy másikhoz... De egy ilyen építészmérnök, mint én, aki nem túl élelmes, s ráadásul még viszonylag becsületes is. mihez kezdjen pénz nélkül? Engem a kialakult politikai helyzet is idegesít. Hülyeségnek, életveszélyesnek tartom jelenleg, hogy Szlovákia önállósuljon. A hivatalban teljesen egyedül maradtam ezzel a véleményemmel. A múltkor összedobtunk néhányan egy kis borra, s politizálgattunk. Véletlenül azt mertem mondani, hogy nekem Kuőerák rokonszenvesebb, mint Meőiar. Majdnem felökleltek. Fanni, ón már nem értem, mi zajlik körülöttem. Nagyon nyomaszt. Lehet, hogy bennem van a hiba? — Ne rágódj ezeken, Rasztyo. Nem neked való. Gyere, főzök a konyhában egy jó kávét. Fanni reggel fél hatkor kelt. Sok volt aznap a tennivalója. Rasztyo rosszkedve is nyomasztotta egy kicsit. Próbált nem gondolni rá. Nyélbe szerette volna ütni végre az interjút Andrej Janko szlovák íróval, akinek most olvasta el a nemrégen megjelent Tisícročný javor (Ezeréves jávorfa) című könyvét. Bár tetszett neki az író stílusa, a magyarokra vonatkozó számos megállapításával nem értett egyet. Ezeket is meg szerette volna vele beszólni. A fiatal író megígérte neki, hogy ma találkoznak, s interjút készíthet vele. Fanninak a Grand kávéházban tízkor lebonyolítandó találkozáson járt az esze, miközben Orsikának a reggelit készítette. Orsika már fent volt, álmosan, kedvetlenül rakta be a táskájába az aznap kellő könyveket, füzeteket. Rasztyo az igazak álmát aludta még. Fanni már a fogmosásnál tartott, amikor megfordult a fejében, vajon eléri-e egyre a szerkesztőségi ülést, amelyen illik ott lennie mindenkinek, aki nincs fontos szolgálati úton vagy sajtóértekezleten. Tízig még egy rövid telefoninterjút is le akar bonyolítani a Pesten tartózkodó Charles Sexardy kanadai grafikussal, aki szülővárosa, Galánta múzeumának tízezer dollárt adományozott egy állandó képzőművészeti tárlat megvalósításához. Fél kilenckor kell felhívnia a Hiltont. A szerkesztőségben üzenet várta. Giziké, a titkárnő azzal fogadta, hogy valami Janko telefonált, aki azt üzeni, halasszák el a találkát, mert sürgős dolga akadt. — Ez passz! — gondolta Fanni, s egy kicsit bosszankodott, mert ez a beszélgetés jobban izgatta, mint Sexardy úr. — Legalább nem kell annyira loholnom — tűnődött. Egyig minden simán ment. Ki gondolta volna, hogy a pesti Hiltont egyszerűbb felhívni mint a somorjai Sárgarigót. Egyre majdnem elkészült az interjú felével. Kiderült: a tízezer dollár már útban van, intéződik az átutalás, ám nem egy állandó FOLYTATÁSOS REGÉNY kiállítás megvalósítására szánta a pénzt Sexardy úr, hanem egy kisebbségi magyar bibliotéka megszervezéséhez és megalapozásához. Hogy miért gondolta meg magát a képtár ügyében? Fanninak elárulta, de kérte, ne vegye bele a cikkébe. A múltkoriban felhívták a figyelmét egy számára meglehetősen ellenszenves és elfogadhatatlan felhívásra, vagy nyilatkozatra, amely a szlovák lapokban jelent meg, s régi ismerőse, Ernest Zmeták is aláírta. Rögtön módosított az elképzelésén. Elment a kedve a képzőművészektől. — Ennek az ötletemnek is vannak ellenzői, azt mondják, hogy az adományom a szülővárosomban élő magyarok szeparálódási szándékát támogatja. Kérem, ón ezt nem így gondolom. Az ón szádókom csupán az, hogy e szerény ajándékkal megtiszteljem a galántaiakat, semmi más — szabadkozott Mr. Sexardy. "Semmi más." — írta le Fanni, amikor valaki beülvöltött a szobájába. — Gyűűlóóósl (folytatjuk) A HÉT 19
