A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-30 / 35. szám
FOLYTATÁSOS REGÉNY nak annak idején nem volt éppen ínyére a Zsolttal kötött házasságom, sokáig kritikus szemmel kereste a hibáit. Mostanra beletörődött, hogy nem volt igaza, amikor óvott tőle, és most álljak eléje azzal, hogy igazad volt, anyám: Zsoltból huszonnégy évi házasság után csólcsap szoknyabolond lett. — Biztos vagy benne? — Sajnos, igen. Amint munkanélküli lett, nem találta a helyét. Az okos könyvek úgy mondják, meghasonlott önmagával. Azelőtt soha nem ivott, hirtelen kocsmázni járt alkalmi ivócimborákkal. Igaz, amióta tehertaxis, nem iszik, de sokat jár hosszabb, négy-öt napos utakra. Egy csehországi útján csalt meg először. Másodszor nemrégen, a születésnapja után. Azt mondják, hogy a felszarvazott férj és a megcsalt feleség tudják meg utoljára hitestársuk csapodárságát. Ez nem igaz. Én tudok mindkét esetről, és nagyon nehezen viselem. Azóta... azóta nem tudok... vele lenni. Mert valamikor régen megfogadta nekem, ha az övé leszek, soha senki más nem kell neki. Még figyelmeztettem is, hogy vigyázzon, mert ha megtudom, hogy más is volt, attól kezdve én soha többé: vagy én és senki más, vagy mindenki, de ón nem. — Éva szeméből feltartóztathatatlanul hullottak a könnyek. Márta megsajnálta: — Idd ki a konyakot. Rendelek még egyet. — Nem, ne rendelj — Éva mosolyogni próbált. — Nincs semmi baj — kicsit összerázkódott, amikor fölhajtotta a maradók italt. — Mindjárt a végére érek. — Hát akkor beszólj! Hidd el, egy férfi sem érdemli meg, hogy bőgjünk miatta. Vagy ahogy egy axióma mondja Murphy törvénykönyvében: egyik férfi sem ér meg egy orrplasztikát. Éva halványan elmosolyodott: — Csak vigasztalj. Biztosan vannak sírig hű, rendes férfiak is. — Csakhogy azokat szótkapkodták előlünk. Nekünk nem ilyen jutott. — Tudod, mi minden évben egyqtt jártunk nyaralni. Együtt az egész család, a nagy, felnőtt gyerekeinkkel. És jól éreztük magunkat, sőt, alig vártuk már, hogy nyár legyen. — Viccelsz? — Nem, dehogy. Mindig előre elterveztük, mit csinálunk majd a nyáron. Csak az idei nyárra nem volt semmilyen tervünk. Illetve valahogy június elején Zsolt megpedzette, hogy mit szólnánk egy közös nyaraláshoz a barátainkkal. Van két házaspár, akikkel össze-összejárunk. Zsolt úgy gondolta, hogy egész olcsón megúsznánk, mert Szencre mennénk a Csemadok üdülőjébe. A titkárnőjük, Ibiké elintézné. Ettől kezdve annyit Ibizett, hogy gyanús lett a dolog. Egy kis furfanggal rájöttem, hogy ez a titkárnő a következő szerető. Akkor elhatároztam, hogy márpedig ón Szencre nem megyek, nem leszek egy fedél alatt egy olyan nőszemóllyel, akivel megcsal az uram. — És nem is mentél nyaralni? — Nem. Inkább kifizettettem a szabadságomat az előző munkahelyemen. A barátainknak azt mondtuk, hogy a munkaváltoztatásom miatt nincs szabadságom, s csak a hétvégére mentem Szencre. Ott sült ki, hogy a titkárnő már dobta az uramat, vagy ő a nőt. De szerintem Zsolt Szencen is felszedett valakit. Sőt, biztos vagyok benne. — El akarsz válni tőle? — Hivatalosan nem. A gyerekek miatt. Megpróbálok úgy tenni, mintha mi sem történt volna. — Nagyon nehéz lesz. — Tudom. — Nem tudod, amíg nem próbáltad. Én tapasztalatból beszélek. Magam is a fiam miatt tűrtem az uram csapodárságát. Kár volt Azóta a fiunk lelécelt, s a nyakamon maradt az apja, aki most már régen nem jár nők után, mert már nem tudna mit kezdeni velük, pedig csak három évvel idősebb nálam. De, hogy is mondjam csak, hogy finom legyek: elitta a férfiasságát. Ezért még többet iszik. A te férjed legalább nem jár nap mint nap részegen haza. Az én háziátkom elissza szinte az egész fizetését. Amióta egyszer csobogásra ébredtem éjjel, s az ójjelilámpa fényénél megtudtam az okát is: az éppen tökrészegen hazatérő férjuram lámpaoszlopnak nézte a szekrényt; szóval azóta külön szobánk van, valóban elváltunk ágytól — asztaltól, ahogy mondják. Látod, ón sokat mesélhetnék neked ezekről a dolgokról, talán megvigasztalna, hogy másnak még jobban kijutott a rosszból. Majd legközelebb — ígérte Márta. S most Éva azon gondolkozik, amíg a pedikűrösre vár, hogy milyen furcsa teremtmény is az ember: amíg jól megy a sora, szinte észre sem veszi, nem tudja megbecsülni a jódolgát Még egy kis meleg vizet akart engedni a medencébe, de belépett a fülkébe a pedikűrösnő. — Remélem, nem várakoztattam meg nagyon, asszonyom? — kérdezte, s az odakószített lábtartóra terített egy tiszta törülközőt. — Nem, dehogyis. — Hogy van? — hangzott a következő kérdés szinte őszinte érdeklődéssel. — Köszönöm, jól. — Ezt igazán jólesik hallani ebben a mai világban — mondta a pedikűrösnő, és szakavatott kézzel, gyors mozdulatokkal munkához látott. — Hát, mindenkinek megvan a maga baja. — Csak nincs valami gondja? — Nincs hál'istennek, már megoldódott. Éva észre sem vette, s a pedikűrösnő varázsigének egyáltalán nem nevezhető kérdéseire megnyílt benne az eddig visszatartott szavak zsilipje. Fesztelenül csevegő stílusban elmondta mindazt, ami hetek óta nyomta a lelkét. A pedikűrösnó halk kérdéseire Évából szinte ömlött a szó: — Tudja, tizenöt évig bérelszámolóként dolgoztam egy könyvkiadóban. Június elején magához hívatott az igazgató. Akkor még nem gondoltam semmi rosszra, de amikor a férjem visszajött szolgálati útjáról, közölték velem, hogy augusztus elsejével már nem tudnak alkalmazni, mivel ezentúl számológépek végzik majd a könyvelést és bérelszámolást, s mert nem értek a kezelésükhöz, választhatok: elmegyek azonnal, akkor kifizetik háromhónapi béremet, vagy háromhónapos felmondási időt kapok. — És mit tett? — masszírozták a fürge ujjak Éva lábikráját. — Az első ajánlatot választottam. Szerencsém volt augusztus elsejétől már új munkahelyen dolgozom. — Valóban szerencséje van. (Folytatjuk) A HÉT 19
