A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-08-30 / 35. szám

FOLYTATÁSOS REGÉNY

— Pani Síčová — hallatszott a kiáltás a f üggöny mögül.

Éva már nem bosszankodott rajta: Angliában sem tudnák hibátlanul ejteni a nevét. Hát még a japánoki Fölkapta szatyrát, kézitáskáját, és besietett a pedikűrös fülkéjébe. Élvezettel merítette lábát a melegvizes medencébe, és gyorsan egy kis forró vizet engedett az áztatóvízbe, mert fázott a lába. Hátradőlt a széken, becsukta a szemét. Negyedóra jóleső semmittevés. A szomszéd fülkéből áthallatszott a pedikűrösnő suttogása. Biztosan politizál a kuncsafttal vagy valamilyen pletykát mesél. Éva ritkán jutott el pedikűröshöz, még ritkábban mint fodrászhoz. Most kirúgott a hámból: mindkettőre szorított időt és pénzt. Bár igaz, ami igaz, jól megcsappanják az ember pénztárcáját ezek a szolgáltatások. Fodrásznál kétszer is volt az utóbii időben: július végén, amikor az új munkahelyre való átlépést intézte, és augusztus elsején, amikor először állt munkába a Szlovák Rádióban, a fejreállított piramisban. Akkor szorongással vegyes izgalommal lépett leendő főnöknője oldalán az alagsori, szépen berendezett nappali szobára emlékeztető hűvös helyiségbe.

— Itt atz új kolléganőjük, fogadják szeretettel, és vezessék be munkájuk rejtelmeibe, hadd ismerje meg mielőbb mesterségünk minden csínjátbínját — mondta a fónökasszony a kapcsolótábla fölé hajló két nőnek.

Évával együtt összesen öten dolgoznak telefonosként. Eleinte úgy tűnt, sohasem tanulja meg, mikor melyik gombot kell megnyomnia, és riadtan nézte a kigyúló-kihúnyó piros, zöld, sárga fényeket. Aztán belejött. Két hót múlva már a világ legtermészetesebb hangján mondta a telefonkagylóba:

— Tessék, Szlovák Rádiói Máris kapcsolom, uraml Tartsa, kérem, a vonalat!

Egészen belejött, talán még élvezi is. Egyelőre nem osztották be éjszakára, majd szeptembertől. Szinte jólesik, hogy munka közben nem kell gondolkoznia, gépiesen nyomogatja a gombokat a kapcsolótáblán, tárcsáz, udvariasan válaszol a nem mindig udvarias telefonálóknak. Csak az zavarja, hogy a telefonközpontnak nin18 A HÉT

csen ablaka: aki ide belép, annak megáll az idő, megszűnik a külvilág.

— Még jó, hogy nincs klausztrofóbiám, különben nem dolgozhatnék itt — gondolta Éva. — Igaz, nagyon kicsi a fizetés, de nagyszerű dolog lesz, hogy az éjszakai szolgálat után szabadnap jár. Varrhatok és süthetek a gyerekeknek. Zsolti úgysem marad sokáig otthon. Vagy katonának megy, vagy külföldi aspirantúrára...

Az egyik kolléganőjével egészen összemelegedett. Úgy látszik, ő a legtürelmesebb, hogy rábízták az új kolléga betanítását. Az is lehet, hogy csak azért esett rá a választás, mert jól beszól magyarul. Öt évvel idősebb Évánál, s csak tavaly nyáron került a telefonközpontba. Azelőtt ő is hivatalban dolgozott. Tűrhetően beszól németül és oroszul, régi pozsonyi családból származik. Igyekszik tréfával elütni mindent, pedig neki sem könnyű az élete. Mártának hívják.

— No mi van, mit lógatod az orrodat? — kérdezte éppen tegnap: reggel héttől délután egyig tartott a szolgálat.

— Gyere, beug rung egy kávéra. Téged sem várnak otthon, engem se.

Konyakot is rendelt a kávéhoz, aztán fizetett, és közölte a pincérrel, hogy most már ne zavarja őket, mert nagyon sok a megbeszélnivalójuk.

— Megmondom őszintén, nagyon örülök neked. A többiekkel is jól kijövök, de velük például nem tudnék beülni egy kávéra. Nincs velük közös témánk, pedig már egy éve dolgozom a piramisban. — Rágyújtott, és elgondolkozva fújta a füstöt a mennyezet felé. — Bánatosnak látszol. Mi a hézag?

Es Éva lassan, eleinte akadozva, aztán egyre nagyobb lendülettel beszélni kezdett. Talán a konyak volt az oka, talán a figyelmesen rászegeződő szürke szempárból kiolvasott biztatás.

— Tudod, újabban mindig a múltba menekülök. Nagyon szép gyermekkorom volt, annak ellenére, hogy anyám egyedül nevelt. Apámat elvitték az oroszok, valahol Szibériában halt meg. Sokáig visszavártuk, mert értesítést nem kaptunk a haláláról. Anyám talán még most is várja.

— Hát igen. Ez régen volt. De most mi a baj?

— Hogy megérts, ahhoz tudnod kell:

SZERDAHELYI TAMÁS

'ľ.....~~~ük

most siklott ki másodszor az életem — s látva, hogy Márta közbe akar szólni, gyorsan hozzátette: — Ne vigasztalj, tudom, más is járt így, de nekem most kettős megpróbáltatás jutott: baj van a házasságommal is, és nagyon szeretném, ha a gyerekek nem vennék észre.

Márta a kávéscsésze mögé rejtette mosolyát.

— Hány évesek a gyerekeid? — kérdezte, majd Éva válaszára összecsapta a kezét: — Hiszen már kész felnőttek! Hidd el nekem, ők hamarább észrevették a bajt, mint te.

— Gondolod? Talán az volt a baj, hogy túl romantikusan indult a házasságunk. Balettszakon végeztem, a Nemzeti Színház szólótáncosa lettem. Aztán jött egy ínhüvelygyulladás, amit ki kellett volna kezelni, de nem volt kinek beugornia helyettem. Végtelennek tűnő táppénzes időszak következett. A nagy ígéretből balettkari tag lett, egy a sok közül. Ebben a reménytelen helyzetben ismertem meg Zsoltot. Ugyanahhoz a sportorvoshoz jártunk. Ő akkor komolyan sportolt. Zsolt rábeszélésére beiratkoztam egy közgazdasági továbbképző tanfolyamra. Otthagytam a színházat, hivatalnoknő lettem. Összeházasodtunk, s a szívet melengető barátságból szenvedélyes szerelem lett. Még lélegezni sem bírtunk egymás nélkül. Az évek múlásával, s ahogy megszülettek a gyerekek, jöttek a hétköznapi gondok, csitult ez az érzés, de nem múlt el. Egészen addig, amíg Zsoltot el nem bocsátották a munkahelyéről.

Éva kipirult arcán két súlyos könnycsepp gördült végig.

— Bocsáss meg — suttogta zavartan. Lázas sietséggel kutatott zsebkendő után, és gyors mozdulatokkal szárazra törülte szemét.

— Semmi baj — mondta Márta jóindulatúan. — Mondd csak tovább, megkönnyebbülsz tőle.

— Nem akarlak untatni. Biztosan neked is megvan a magad baja.

— Megvan, de már túltettem magam rajta. Meg is bolondulhatnék, ha mindig azon rágódnókl No ki vele, mi nyomja a lelked?l

— Tudod, az a legrosszabb, hogy nem mondhatom el senkinek. Anyám