A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-23 / 34. szám
KÍNCSÜNK AZ ANYANYELV náló reneszánszát éljük — arra is felhívja figyelmünket, hogy a haza fogalma mindig aktuális értelemben korszerű. Történeti folyamat eredménye, a valóság által meghatározott. Jó arra gondolnunk, hogy kisebbségi történelmünk eredményeit és erkölcsi értékeit a mai európai folyamatok nemcsak igazolják, hanem egyben a jövő törvényévé is avatják. Egymással ellentétes, sőt, szemben álló folyamatok ütköző zónájában élünk, erősödik a nemzeti identitás és haza utáni vágy. Mind számosabb nyelvi-, faji-, vallási- és regionális népcsoport, egyre több etnikai kisebbség emeli fejét és keres-épít magának "hazát", mert e fogalom által — már szóltunk mély jelentéséről — önmagát keresi s találhatja meg. Ezek a mozgalmak azonban nem akadálytalanok. Szemben találják magukat a mai európai — világ — status quóval, tehát azzal a ténnyel, hogy a határok stabilak és változhatatlanok, a "hazák" ki vannak jelölve és államalakulatok formájában szentesítve, a nemzeteket határok választják el egymástól: a világméretű etnikai mozgalmak összességén belül a nagyobb önállóság utáni vágy és a fennáló állapotokat védő erő néz szembe egymással. A kérdés megoldásának nem lehet más alternatívája, mint amit Fábry Zoltán és a Sarló igazságaként ismerünk! Európa is hasonló eszmékre építi jövőjét. Mindenkinek joga van hazára, ez általános emberi jog. Elengedhetetlen feltétele, hogy az ember— az Ember —önálló, szabad lény, önmaga lehessen! Úgy tűnik fel, erre a korszerű igazságra Európa rádöbbenti S a következményeit is vállalja, hajlik arra, hogy politikai rendezőelvei síkján a kultúra, az erkölcs és a humánum útjára lépjen. Főleg fiatalok körében olyan vélemények is felmerülnek, hogy a jövő — a "szimbolikus" határok — Európájában a haza fogalma elveszíti jelentőségét és a nemzeti hovatartozás kérdése közönybe fúl. A világméretű etnikai mozgalmak nem támasztják alá ezt a feltételezést! Valószínű, hogy a haza szükségességét és érvényét a jövőben sem a világfiként élő, utazgató és helyét változtató értelmiségi vagy üzletember határozza meg, hanem a régióban élő tömegember, az önmagát kereső és nyelvéhez, vallásához, hagyományaihoz és történelméhez ragaszkodó népek. Még ha a kérdéskör gazdasági vonatkozásaitól eltekintünk is, a lelki indítékok széles skálája elég ahhoz, hogy a jövőben minden népcsoport és nemzeti kisebbség a szülőföldjén ahol él — vagy élni akar — találjon magának szabad hazát. Előtérbe lép a régió. A gyerekkor, a szülőföld, az anyanyelv. Európa jó haza lesz vagy lehet, de a történelmi szerepe megváltozott ahhoz képest, amikor Fábry Zoltán megnevezte volt. Akkor, veszély idején, az európai kultúrörökség hivatkozási alap és szimbolikus érték lehetett. Ma azt kellene, hogy jelentse Európa: nincs veszély! Az Európa — Hazában nem lehet veszély, csak jog, emberség és megértés! Nem lehet önkény, csak demokrácia, szabadság és tolerancia! A jóhiszemű humanisták persze mindig is így beszéltek, és mégis... Csakhogy — s ez korunk új vonása — ma a politikai erő és fegyveres hatalom is kénytelen "humanizálódni", mert a nagy (világ) háborúk útjai járhatatlanoki Ez korunk realizmusa. Helyi konfliktusok alkalmával látni vélem a telefonáló világpolitikusokat, ahogy a lehetséges következményekről tájékoztatják egymást és képzeletem úgy láttatja: a felelősség súlyától remeg a telefonkagylót tartó kezük! (Vagy csak ón vélem így?) Mi hát a haza? Az ember elmagányosodott, de hazájáról nem tud lemondani. Anyagias konzumlény lett, de a lelke (még) él. Racionális és számító, de miután vágyai nem teljesülnek, hiszen sosem teljesültek, titkokat hordoz magában és lépten-nyomon megérintik sejtelmek, bűvös transzcendenciák: egy rég eltűnt falukép, egy idegen katona hangja, temetetlen halottak és téli menekülés. A haza arca megtisztult hatalmi vonásaitól és nosztalgiák derűjét sugározza. Patakjai az anyanyelv zenéjét csobogják, s a földek őseink emlékét hirdetik némán. A temetőben beszédes sírkövek egységesítik történelmünket, az elődök nagy egyetemes csendben pihennek nemzetiségi ellentétek nélkül és egymás megértésére intenek. Az állam, az ország, a birodalom fénye tompul, feloldódik, a haza hatalmi jegyei kevésbé lesznek fontosak,-előtérbe kerülnek az emberi vonások; a hősiesség helyébe szolidaritás lép, a dicsőség helyébe pedig gazdasági egyenlőség. A haza bensőnkbe visszavonul, nem kíván már demonstráció lenni, csupán megnyugvás. Bizonyosság, hogy otthon vagyunk! Megtörténhet, hogy a hazában hinni kell majd, mint önmagunkban. Fotó: Král Péter A magyar vadászok nyelve A jó találat záloga az, hogy vállapon célozzuk meg a nagyvadat. A vállap-lövéssel leterített vad általában tűzben marad, jó lövést kapott, melynél a sebszáj a vállapon fészkel. Rosszabbik eset, amikor a vad nem rogy tűzben össze, hanem menekül. A begyen lőtt, begylövést kapott vad (a nagyvadnak nincsen nyaka, hanem begye van) kivétel nélkül felbukik, de nem biztos, hogy ott is marad. Vannak kocapuskások, akik a betegen elfeküdt sebzett nagyvaddal szemben azt sem tudják, hogy mik a teendőik. Általában kegyelemlövéssel intézkednek, holott elég lenne dákossal vagy tarkókéssel lekéselni, letarkózni. A vadat lesállásban, lesülésben a lesőszéken várják be a jól ismert lesjáratnál. Áz apróvad hajtásában vagy körben vadásszák, és öröm mikor rendjén kézre jönnek a nyulak. No de, akad puskás, aki a sebesült, álló tapsifülesre lő, sőt, a vackában pislogó és mereszkedő nyulat kinézi, s onnan lövi ki. Ennél már csak az hátborzongatóbb és etikátlanabb, amikor a fára felkapott fácánkakast igyekszik levenni. A vadászat tudományához tartozik a lesjáratok kifürkészése, a jól megszervezett hajtás, de eredményes lehet a les csalisíppal, csaldöggel vagy csalétekkel való csalozás. Érdekes a beásakozott róka kotorékebekkel való vadászata, de télen a csapahó idején, a csapázás, becsapázással történő vadászat is külön élmény. Ámde, hiába van csaldög, lőszék, lőkunyhó és friss vonszalék, ha nem értjük a vadászat eme módjait. A nyúl tartózkodási helye szerint lehet erdei, hegyi, nádi és homoki tapsifüles. Ámde a vadász azt is tudja, hogy mindnek más-más a bundája, gereznája. Azzal is tisztában van, hogy a nyúlnak nem farka, hanem bokrétája van. Ha biztonságot érez maga körül, akkor nyugodtan kucorog, ácsorog, rágcsál és megsunyja magát. A jó puskás csak elvétve hibáz, de a kapkodó ideges, gyönge puskás, ha véletlenül elejti a nyulat azt mondjuk, hogy "ráhibázott". A rosszul lőtt, még élő nyulat le kell agyalni, vagy fültént (fültövön) ütni. A vergődő nyúl kalimpáz, de jó fejlövés után rendszerint felbukik, bukfencezik. A vackából kiugrasztott nyúl "felötlik", de az öreg vadász tudja, hogy rendszerint hirtelen lódul ki a fekvéséből, azaz felpattan. Előfordul, hogy lapulva, gurulva hagyja el vackát és csak aztán ötlik fel. Ilyen a kigurult vagy kigördült nyúl. Sáros időben a nyúl puha talpaira sár tapad, ilyenkor bocskoros lesz. Az ágaskodó nyúl kétlábra áll, hogy a terepet szemügyre vehesse. Az üldöző vadászeb előtt megbukik, vagy oldalra, ellenkező irányba szökik. Ekkor mondjuk, hogy elcsellen. A nyúl bakzik, majd pockos lesz, a fias nyúl lefiadzik, a felcseperedett nyulai süldők. A nyúl hangja makogás, különösen akkor makog siralmasan, ha az eb — sebzett állapotában — megszorongatja. Ürüléke a gumó. A jó húsban lévő nyúl kövér. Van egy nyúllal kapcsolatos kifejezésünk az "oldalszökés“, amely sok vadászt megtéveszt és vitára ad okot. Ugyanis a nyúlnak életösztönéből eredendő praktikájáról vein szó, a vacokra térés ceremóniájáról. A nyúl még mielőtt elfeküdne, előbb a vacok körül össze-vissza bagdácsol, majd egy hirtelen szökéssel beugrik vackába. Ez mindig a csapa irányától oldalt történik. Tehát oldalszökéssel szakítja meg csapáját, ami nem más, mint az ellenség megtévesztésének manővere. Innen a szó "oldalszökés", azaz a nyúl elfekvési módszere. Tréfásan mondhatnánk, légi úton tér nyugovóra. Motesíky Árpád A HÉT 15
