A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-23 / 34. szám
ÉLŐ MÚLT dulatból a szabadidejükben. Ezért késik — késhet — a válasz.- levélrészlet -... Kám községben estem fogságba, onnan Székesfehérvárra vittek, ahonnan 1945. május 10-én a Szovjetunióba Indultunk. Az Uraiba. 30 napig vittek tehervagonban. Krasznouralban 1948-ban 10 krumpli lopásáért 10 év büntetést kaptam. Elvittek Vorkutkába, Szibériába. Innen 1950-ben amnesztiával szabadultam. Sztálinéba vittek dolgozni, 1950. december 20-án szabadultam. Ahogy megérkeztünk Budapestre, bevittek a Mosonyl utcai börtönbe és innét 1952 márciusában szabadultam. Vonatra tettek, Párkányig utaztam vonattal, onnan autóbusszal vittek Bénybe. Ott még két hétig fogva tartottak. Innen 1952. március 29-én szabadultam. Budapestről azért nem mehettünk előbb haza, mert Csehszlovákia nem akart átvenni bennünket Aziránt érdeklődöm, hogy számfthatok-e kártalanításra, mivel 1945-tól 1952-ig a szenvedők országában voltam... — Meglepően sok levél érkezik. — folytatjuk a beszélgetést Bauer Edittel. — Várható volt-e, hogy ennyire "telibe talál", hogy ennyire fájó gondot vet fel a törvény, vagy még így is sok a fedetlen pont? A levéláradatból felszínre jött-e újabb probléma? — A problémák sokfélesége jött felszínre. Ezért a törvény megalkotásakor arra törekedtem, hogy minél több ember sebére gyógyír legyen. Legfőképpen a sokféleség dokumentálását szolgálta a levéláradat. Idézni tudtam a levelekből a parlamenti felszólalásaimban. Az idézésre azért volt szükség, hogy képviselőtársaim pontosan megértsék a körülményeket. Az egyik levélíróm édesapja több társával együtt csónakkal a Dunán leevezve haza szeretett volna jutni. Az úton többször is megállították a szovjetek, majd elengedték őket. Pár kilométerre az otthonuktól azonban azzal az indokkal, hogy papírt kapnak, amivel nyugodtan hazamehetnek, kiszállították őket a csónakból és elhurcolták a Szovjetunióba. A levél felolvasása után azt kérdeztem a képviselőtársaimtól, hogy vennék-e a bátorságot, lenne-e lelkiismeretük, és a szemébe mondanák-e ennek a meghurcolt embernek, hogy "neked nem jár semmi, mert a rossz oldalon estél fogságba". 1945-ben hogyan tarthatták volna magukat a majdani vagy a képzelt államhatárokhoz? Sajnos a történelmi igazságszolgáltatás mindig foghíjas, de akkorát mégsem szabad tévedni, hogy az egyik igazságtalanság orvoslásakor újabbat követünk el. Szóvá is tették az ülés szünetében az újságírók, hogy "ahány felszólalás, annyi történet", de csak így sikerült elérni, hogy a módosító javaslatunkat elfogadták, és nemcsak azok kapnak kártérítést, akiket a mai Csehszlovákia területéről hurcoltak el, hanem azok is, akiket a harcok végeztével valahol másutt fogtak el, akik francia, angol vagy amerikai fogságban voltak.- levélrészlet -... édesapánkat valamikor a háború végén vitték el, állítólag a Szovjetunióba. Többé nem tért vissza. Meghalt, hivatalosan nem tudjuk hol, csak vártuk haza. Annál is Inkább, mert már édesanyánk sem élt, amikor én születtem a szülésbe belehalt, 29 évesen. A nagyszülők neveltek fel. Nehezen éltünk, állami támogatást sosem kaptunk. írja meg kérem, van-e jogunk a kártalanításra... — Paulicky Pétert vajon mi indította arra, hogy ezt az ügyet felvállalja? — Közvetítő kapocs akartam lenni a magyar lakosság felé. Tudtam, mert a szülőföldemen ez sok embert érintett, hogy ez élő probléma, s azt is tudom, hogy milyen gond egy idős ember számára, ha nincs pontos információja és hanem jelent volna meg az Új Szóban ez a felhívás, akkor nem jutott volna ez annyi emberhez. — Nem megterhelő a sok levél? — Úgy érzem, kötelességem segíteni. Szomorú akkor vagyok, ha azt látom; hogy már a hivatali szobában összevesznek az unokák a nagyapa kártérítésén, s az elszenvedett sérelmek egy cseppet sem érdeklik őket. És nagyon bánt, ha olyan esettel állok szemben, amikor meg kell mondanom, a több évig hadifogságban vagy lágerben szenvedő embernek, hogy valószínűleg ez a törvény rá nem vonatkozik. — Mit üzensz a levélíróknak? — Azt, hogy a lehető legpontosabban tüntessék fel, hol és mikor estek az NKVD fogságába. Hiteles adatokra van szükség, mert megkerült a lágerek foglyairól a feljegyzés és egyeztetni fogják a két adatot.- levélrészlet -... a férjemet 1944 telén mint leventét elvitték több társával együtt munkaszolgálatra. Amikor vége lett a háborúnak Ausztriában voltak. Gyalog indultak haza. Már csaknem hazaértek, amikor orosz katonák állították meg őket Beterelték a marhavagonba, és vitték egész a Fekete-tengerig. Hetekig hajóztak, amikor megérkeztek — immár az út végén gyalog — Popovkára, a lágerbe (Donyec-medence). Tetvek, poloskák, puskatus, gumibot, egy darab deszka fekhely és elsorolni Is nehéz milyen környezettel várták őket a "drága orosz fölszabaditók". Sem tisztálkodás, sem ruhacsere, sem orvos, sem élelem, sem emberi bánásmód. Az a ruha alsó, felső, amiben odahajtották őket, mígcsak rongyokban nem lógott róluk, az addig sem kimosva, sem kicserélve nem volt Kilométereket gyalogolni a szénbányához, télen is, ruha és lábbeli nélkül... Söpörte őket a vérhas, a tífusz, az éhség. Sok-sok ember volt ott abban a lágerben. A férjem is volt vérhasban. Mangás vizet itattak vele, de gyengélkedő nem volt Dolgozni kellett. Akit közben kapott el a halál, az ott bukott orra, hol volt Pontosan négy évig ette az orosz paradicsomot A férjem nem szívesen beszél ezekről a dolgokról. Még mindig fél, azt mondja, neki ez az élet csak ajándék, mert ő Is ki volt téve a halottak közé a lágerban, és eszméletre tért és bevonszolta magát vlszsza, mintegy félig agyoncsapott kutya. Csak azért írtam Önnek, hogy megköszönjem, hogy foglalkozik ezen szerencsétlen emberek sorsával... — Több levélben arról írnak, hogy még a háború alatt estek hadifogságba, de ugyanabban a táborban voltak elhelyezeve, mint a később elhurcolt polgári lakosság. Ezekre a levelekre mi a válasz? — kérdezem Bauer Edittől. — A jogosság elbírálása nem az ón dolgom. Minden eset más és más. A nemzetközi jog szerint is más megítélés alá esik a hadifogoly és más elbírálás alá a kényszermunkára elhurcolt ember Minden levélírómnak azt üzenem és a nyomtatványokat is elküldöm mindenkinek, hogy ne adják fel a reményt. Akik felvállalták ezt az ügyet, toleráns emberek. Azt mondják: "a szenvedő embert nézem pártállásra és hadseregi hovatartozásra való tekintet nélkül". Ezek az emberek következetesek. Ha nem is holnap, de képletesen szólva holnapután ebben az ügyben is tovább lehet lépni. A képviselőket megkérdezte és a levélrészleteket válogatta: FISTER MAGDA A HÉT 7
