A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-16 / 33. szám
ÉGTÁJAK Határ Győző A dublini banhárlány szellemes, morbid, zabálnivaló és ostoba levelek voltak, naponta nyolc napi nyolc levelet hozott a posta, kis rajongómtól, aki kilétét nem fedte fel, és a Szaffrozine név mögé bújt; naponta nyolcat olvastam és dobtam el, azután már csak úgy dobáltam el, olvasatlanul feleségem szórakozottan, családom gunyorosan utánam olvasta és elhányta: ráuntak ők is hogy milyennek képzelem őt? — követelődzött Szaffrozine: meg hogy szeretném-e, ha felbukkanna az életemben? ingerkedik? fenyegetőzik? el akar sorvasztani a vágytól? mit akar ez? vénlánynak képzeltem; majd annak se ha levelei elmaradoznának: hogy hiányozna-e? ha többé nem kopogtatna a postás azzal az aranycirádás, fejedelmi, púderillatú borítókkal — mert többre nem telik, és arra is csak úgy, hogy megkoplalja? A kis bohó. Hat az őrületbe nem: abba igazán nem kergetne — hát nem tudja ez a boldogtalan, koldus, hajadon árvalány, hogy nekem családom van? nem tudja?! hosszú, hivatalos borítókban, kifogástalanul kalligrafizált levél: élet- és izzadságszagú, elegáns, romantikus Uram. Életem egyetlen értelme, szememfénye-ragyogása, kárbunkulusom: a leányom. Ó még nem tudja, de mi mindnyájan igen. Hogy halálán van. Ha csak egy par percre is: jöjjön! Jöjjön el betegpalotájába, ne hagyja, hogy levelein keresztül ő és rajta keresztül ón, az atya, elepedjünk Önért!, Ügynököm érintkezésbe fog lépni Önnel, és rendelkezésre bocsátja hintómat. Tegye meg, kérem, mindenre, ami Ön előtt szentes ónelőttem drága!... Aláírás: az Ön legalázatosabb McReadyje... Ellágyultam, de meglehetősen bosszúsan. Mit képzel ez az úr, és mit zaklat ügynökóvel-hintajával, ami egy London, és mi nem Dublinban vagyunk? Nem szeretem, ha megzsarolnak az érzelmeimmel és ki ez a McReady — csak nem az a dublini bankár? Szaffrozine levelei, McReady bélelt levelei: nagy címletű bankók, csekkek a nevemre — arany étkészlet, ajándékporcelánok; könyörgések áradata, levelek pergőtüze. Legszívesebben vissszaküldtem volna mind, de a családi tanács másképp határozott. 16 A HÉT Mennünk kell — valahányan vagyunk. Felkerekedtem és gőzvasúttal Wellsbe, onnan a kerekes gőzössel Írországba: pepita szóllebernyegben, szélfútta, napszítta képű család, rkicserepesedett szájú csemeték. így érkeztünk Dublinba. határozottan daliásnak éreztem magam: de a kis beteghez nem akartam ajtóstul berohanni. A palotaszálló elég előkelő — a bankárók meg elég gazdagok voltak ahhoz, hogy telefonjuk is legyen. Igénybe vettem, és némi eligazítás után kezelni tudtam az új találmányt; de nem velük — csak a majordomuszukkal beszéltem, s bemondtam magam este háromnegyed tízre — — miért éppen háromnegyed tízre? — kérdezte feleségem, fósülködőköpenyben hátradőlve és pomponos papucsával játszadozva a lábujjahegyón — miért? — az előkelőség kedvéért — hangzott a felelet (a rejtélyes mértéktartásban magamra ismertem) valahol a Kildare Street és a Marrion Square között az esti forgalomban azon kezdtem szortyogni-fortyogni, hogy miért kell magammal hurcolni az egész pereputtyomat megértem, hogy a feleségem pórázra vesz; okos asszony a keresőjét nem akarja elveszteni — lányos város, nagy a szerelmi ólálkodás; de hogy a két fiamat is, ez nem helyénvaló. S ahogy ott elborongtam vicjyori pofájú kamasz idótlensógükön eszembe jutott, hogy későre jár, a manóba is. — most ütötte le a tízet — mondta a feleségem, a gázlángok világánál — hogy akarsz te háromnegyed tízre ott lenni, amikor a címet is a szállóban hagytad? ez igaz, rezzentem össze, ez egyszer pontosak már nem leszünk; de megőriztem hidegvéremet — fiákért fogunk, visszaugrunk a szállóba, a frakkom fecskefarkú bólészsebéből kikapjuk a cédulát, és már robogunk is a cél felé... — éjfél lesz, mire zárt ajtókra találunk... — elkésni előkelő; és ki ne tudná, merre van a McReady-palota? A Nemzeti Könyvtár mellett a járdaszélre álltam, és torkomszakadtából elkezdtem hívni az arra kocogó konflisokat: — taxii taxi! egy se állt meg, vagy süket, vagy foglalt volt egy, amelyik meghallotta, még tenyeréből tölcsért is csinált a füle mellett, s a tátogó számba mélyre horgasztva tekintetét hosszasan mustrálta ordítozásomat a gázlámpák világánál: — taxi! taxi! ám ez is, az ostorával a lova füle közé legyintve elhajtott. Nem értette a szót. abban a minutában, honnan, honnan nem, élőnkbe termett az uraság öblös hintája, s hamarabb, semmint mesélem, családom már szót is szóródott a palotában, míg ón egyedül haladtam fel a piano nobile felé: a három márványkarú díszlépcsőn, fel a főemeletre inkább karavánszeráj volt, mint dublini palota. A hodályok hosszú sora az egyik csupa stukkó, mennyezetig arany hodályban, a nagy látogató-kavargás végén fedeztem fel: mennyezetes ágy volt, de újszerű elrendezésben — az ágy a mennyezet tetején elérhetetlen magasban, dunyhákpárnák között, hogy kilátszani is alig látszik: ott lehet, ha van — ott volt a Kis Beteg; bár nem voltam biztos a dolgomban, beteg-e vagy nyomorék — és most eszembe jutott Szaffrozine leveleinek állhatatos kórdezősködóse: milyennek képzelem túlságosan nem erőltettem meg képzeletemet; de akármilyennek képzeltem légyen is, bizonyos, hogy ilyennek soha épp kidugta a párnahalomból és leszegte rám, hogy szemügyre vegyem: különös, valami-különös, madárcsórformán elnyújtott fejecskéje volt ennek a csúnyácska-szépnek, és a szeme inkább lecsapott ram, mint nézett; ugyanakkor lenyújtotta fél kezét, és anélkül, hogy gebeszkednem kellett volna, a magasból felhúzta és bemarkolt tenyeremet ráérősen, többször is, vócjigsimította a combján; amilyen ráérősen a gazdagok szeretik, akik tehetik, de még értenek is hozzá, a simogatás elnyújtásához. Ezt többször is megtette igézetébe beleborzongtam: combjaórintóse felért egy koitusszal szemem-fólsarkából a tömeget figyeltem, hogy egészen behunyhatom-e, restelltem kéjingeremet a nyilvánosság előtt, és elélvezésem pillanatában még kevésbé voltam tisztában vele — mi baja a szörnyűdeden csúnyácska Édesnek a baldachinja tetején: lázas nagybeteg, születésétől nyomorók-e, avagy oly gazdag, hogy attól a halálán van tenyere, combja-forrósága égetett; és amikor eleresztett, csak annyit tudott odasúgni, lefele a menyezetes ágy legfelső magasáról, hogy: ne most, ne még, majd egyszer, máskor, de akkor nagyon, egészen... — vagy még annyit se. Mert madárcsőr-ar-
