A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-16 / 33. szám
ÉGTÁJAK cocskáját alighogy visszakapta párnái pihe tömegébe, már atyjaura szorongatta a másik kezemet — á bankár McReady török papucsban volt és skófiumos brokát otthonkában, a fején bosnyák sipak; de hivalkodásával, hogy mindezt megengedheti, nemhogy elrejtette — csak még inkább kihangsúlyozta közönségességét. Míg kezemet a két kezében gyürkéltegyurmálta, mézes-mázos volt és gyöngyözően verejtékezett — uram! Édesítse meg leányom utolsó napjait. Tegye elviselhetővé számára az elmúlás nehezét a kevéske gyönyörűséggel, amit a nagybeteg Önnek és Ön az én drágámnak nyújtani tud! Ő az ón kárbunkulusom! Életem egyetlen ragyogása! Az ón bülbül-madaram, elröppenőben! Tegye meg! Tegye megl — hogyan uram? McReady, ön elfelejti, hogy nőm és családom van. Engedje meg, hogy itt áll a feleségem, bemutassam... — ne, ne! Ne vonja vissza kegyét a haldoklótól; legalább atyjától nel És tört szívót mutatta feleségem komikusnak találta, és kacagó szeme összevillant az enyémmel, nem látott — hogyan is látott volna vetólytársat a hülyüske kis túzokfejű, csibetestű nyomorékban, akinek az igazi neve Maca vagy Irén, csak megaffektálja a Szaffrozinót (honnan is gyaníthatta volna, hogy férje a lázas beteggel, a combja forróságától, első érintésre elélvezett, és azon nyomban a kantárizma vad, ugródó rándulásával, neki, abba, ezeregy éjszakára elígórkezett?) ez hát a kis borzas, akitől azokat a rajongó leveleket kaptam, naponta nyolcat — tűnődtem furcsálkodva, az undor és az elragadtatás között hányódva (a gazdagok ráérősek, értenek hozzá, hogyan kell sokáig húzni még a legkisebbet is); de elégedettségemet megzavarta egy jelenet, amelynek önkéntelenül tanúja voltam McReady váratlan látogatója ötven óv körüli rongyszedő lehetett, roncsaiban görnyetegen mellékushadó és könyörögve kuncsorgó — bár csak a vak nem látta, hogy eltúlozza a komódiázást, és kaján megalázkodásába gúnyoros mellekzöngók vegyülnek egy otromba testű ósfónykópezógópet nyújtogatott a bankár felé. Az ócska fotográfusmasina ide-oda lóbálódzott, mint az elefánt ormánya: — régiség! Egy vándorfénykópósztöl van ez nekem: olcsón jutottam hozzá! — vidd innen! — bagóért adom! — takarodj! — és ha a százszorosát éri: akkor se?! — ingyen se! — mintha nem mi is így kezdtük volna! — tudod a görög közmondást: tolvaj és orgazdája egyformán lopó — te ezerlopó, te! eggyel több vagy kevesebb! — megint kirúgassalak?! — mintha nem mi is a toprongyszedóssel kezdtük volna. Bankár úri — elhallgass, te tetű! — ki gatyakorcából hullottam?! Megszedtük magunkat, a régi cimborákat meg már meg se ismerjük: Rongyoli-Bongyoli úri Kit hívtak így?! — már felejted a múltkori tángálást? a fickó közel törleszkedett és nagy súgdosódva — úgy mondta: — és ha elárulok valamit, amitől egész Dublin összeszalad?! — folyjon ki a szemed! ám ahogy amaz afotografusmasinát megint felé lóbálta, ormánya mögött megjelent az elefánt és felbőgött. A bankár hátrált: — hívatom a szolgákat! — ha ingyen itthagyom? ajándékba? McReady idegesen csavarta — tologatta kemény kézelőit csuklóin, és megropogtatta ujjperceit: — ne, nyavalyás. — Alákanyarította a nevét, s azzal a kutyanyelvet a markába nyomta. — Erre a cédulára kifizetik az árát a portán; de csak ha kívül látom az irhádat — — nagyjó uraml Irgalmasságot cselekedtél! Mi magas tisztesség, kirúgatni: általad! Ingyom-bingyom! Imáim harapófogójába foglallak, hogy alfertályodból már ki ne harapjak egy pofáravaló nagy cafatot, a fele dohányzacskód is hogy vele jöjjön, akkorát! — kuss legyen, te! — ühühül uhuhu! uhahal hahaha! hu-hu-hu! — tágíts, kurafi, mert zsámfutera istenemre, olyan mátert mondok, hogy magam is megbánom milyet mond, ha mondja — és anynyival is több lesz a megbánnivatója?... odóbbsodródtam, nem hallottam a rosszkor jött üzlettársnak, odasziszegőben, a fogcsikorgatását: ... McReady? átláttam rajta. Goromba lélek és faragatlan tuskó; bankárságra kapaszkodó ír, de akinek köszönheti: képtelen elvágni alvilági kapcsolatait. Atyjától plundorodva, lánya ellen döntöttem. Irkálja csak, ha kedve'tartja, Szaffrozinkája, irkálja csak rajongó leveleit, s legyen csak "halálán" a lányság legvégső határáig. ón már — bárhogyan nélkülözzem társaságát és annak a tűzmeleg combocskának hosszan tartó felforróso-Szemelvények a nyugati magyar irodalomból Deák Ernő Számvetés Egyik nap a másikat toldozza-foldozza a tű minden fordulatnál az előző barázdába ugrik vissza. "Pályámat befiitottam Harcomat megharcoltam " VagdalkozJam valahol hátul — sehol — alattomban sárkányfejet le nem vágtam totyogtam már-már szemem kiverő gazban megfáradtam. Oázisra sem leltem nem szökkentem sudár-terebélyes fává mi jelzi a tájat katángkóróként sodródtam sivatagban míg fennakadtam a dögevők szőrén. Ezt sercegi a tű hegye silány napjaim perselyében alig cseng érchangú érem. Az lettem amivé rendeltettem génjeimben a tegnapok bokrában töpörödött valóság. Nem jön a béke hamvadó vágyaimra. Kies, 1975 MUTATIO Hacsak nem szűnik végre bánatnyirok csorgása hacsak tengerszárító derű nem apasztja a vizeket minél inkább rángatózol annál hínárosabban fon be a mélység Nem apadnak könnycsatornák lúdbőrözö a szélcsend nem szikkadnak mocsarak Hallá kell válnod — békává ha már kétlábú emlős nem lehetsz Becs, 1980. XII. 23. A HÉT 17
