A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-09 / 32. szám
INTERJÚ mentem a városban, a szerkesztőségekben, most meg itthon ülök. Még szerencse, hogy az írás némileg leköt. A munkához menekülök. Mégis nagyon nehéz. Tőzsér Árpád Most ebben a pillanatban, csodák csodája, verseket írok. Például egy nagyobb kompozíciót (azért kompozíció, mert öt nagyobb részből áll), amelynek a címe: Második értekezés a nemzet problémájáról. Azért második, mert egy Zbigniew Herbert-versre köt, s a Herbert vers címe: Értekezés a nemzet problémájáról. És hát a cím magáért beszél. Mostanában viszonylag sok publiciszitikai írást, ha úgy tetszik kisesszót adtam közre, és ezek szinte kivétel nélkül a nemzet problémáiról szóltak. Közben sokat volt eszemben, hogy miért ne lehetne ezekről a dolgokról, ezekről a kérdésekről verset is írni? Miért csak cikket, publicisztikai írásokat? Most megpróbáltam. Hogy sikerült-e? Azt majd az olvasó mondja meg. A másik kompozíció, amelyen dolgozom a Pokol. Ez egy Hieronymus Bosch-képnek a vers-variációja. Diktátorokról szól. A Bosch-féle kép a versben úgy jelenik meg, mint egy fogadó, s ebben a fogadóban diktátorok söröznek. S a vers tulajdonképpen azt bizonyítja, hogy mindenki egyszerre diktátor és áldozat. Gál Sándor Január elsejétől június végéig alkotószabadságon voltam. Egy új verseskönyv megírása és összeállítása céljából kértem alkotószabadságot. A kötetet most fejeztem be, a címe: Kettónyílt napkorong. Ha minden jól megy, a Madách Könyvkiadóban jövőre talán megjelenik. Emellett az A Hét-be folyamatosan írom a Másik történelem című jegyzetsorozatomat. Két évvel ezelőtt első fogalmazásban megírtam egy kisregényt, amelynek a címe: A megérintett. Ébben a mai rohanásban ezt a kéziratot szeretném rendbehozni, ha lesz rá időm és erőm, még az őszig. Én nem tudom, hogy ki mit és mennyit tud dolgozni, az viszont tény, hogy január óta igen kevés verset írtam. Ez a tény a magam számára is kérdést jelent, mert ón viszonylag rendszeresen és sokat írtam. Ki-ki másként éli meg ezt a mai valóságot és alkatához mérten igazítja tennivalóit. Egyébként ón mindig lusta ember voltam, s bármi furcsán hangzik, a lustaság kényszerítőit rendszerességre. Arra, hogy naponta dolgozzak. Zalabai Zsigmond Valóban nem tudom, hogy mit mondjak... Nem dolgozom semmin, le vagyok égve, hogy ezt az anyagi vonatkozású metaforát használjam. Amit csinálok: olvasok, jegyzetelek. Nem írói, irodalomkritikusi témakörben és minőségben, hanem tanáriban. S ezzel vége... így mennek a napok. Elképzelésem van, hat-nyolctíz könyvre való. Ezek között van olyan is, amely körülbelül háromszáz megírt oldal erejéig itt hever az íróasztalom fiókjában most már két és fél éve, s nincs befejezve. Néhány részletét nemrégen közölte az Irodalmi Szemle. A könyv a fiatalabb csehszlovákiai magyar költőnemzedók (tehát az Egyszemű éjszaka antológiától a Próbaút kötetig megjelenő, bemutatkozó négy nemzedék) lírájának a monografikus feldolgozása. Csak hát ebből hiányzik még legalább százötven oldal. A kritika műfaja meg annyira igényes és annyira egész embert kíván, hogy szombat, vasárnap meg esténként "apróban" csinálni nem lehet. Tudniillik amíg földolgozok magamban egy öt-hat kötetből álló költői opuszt vagy életművet, amíg számtalan átolvasás után megtalálom az anyag belső törvényszerűségeit, amelyekből elősejlik valamilyen rendszer, hát ezzel elmegy kót-három hetes cédulázás. S utána következik az írás. Mostanában mikor van erre az embernek ideje a pedagógiai közszolgálat mellett? — Ez azt jelenti, hogy a tanári, pedagógusi munka nem elégít ki teljesen. Természetesen hiányzik valami, de olyan nagy baj ez? — Annyiból baj, hogy számomra hiányzik az alkotói tevékenység is, és nem akarok elszakadni a szlovákiai magyar irodalomtól... — Van-e még csehszlovákiai magyar irodalom? — Nehéz megmondani, mert ez az állapot nem következett be, hogy a szellemi kapuk kinyitódása után az íróasztalfiókok mélyéről egyszerűen előkerültek volna a megírt, korábban nem publikált anyagok. Úgyhogy van egy nagyfokú visszaesés és valamiféle szerepválság is. Mintha az irodalom nem tudná, hogy mit kezdjen önmagával. Roppant érdekes helyzet. Korábban mintha egyfajta közegellenállás motiválta volna a csehszlovákiai magyar irodalmat, vagyis a javát. Tehát az, ami vezércikkben, publicisztikában közvetlenül nem volt elmondható, beszivárgott az irodalomba. Akár antológiákat is össze lehetne állítani olyan alcímmel, hogy "az ellenállás irodalma". Tehát korábban egy olyan helyzet volt, amely igazolta a mondást, hogy "teher alatt nő a pálma". Most viszont ebben a ránk szakadt nagy szellemi szabadságban mintha nem tudnánk, hogy mit kezdjünk önmagunkkal. Minden területen érvényes ez. Szóval summa summárum: nagyon szorít bennünket a cipó, s jellemző, amit Dobos László évekkel ezelőtt mondott, hogy "vasárnapi irodalom" vagyunk. Az irodalmat teljes gőzzel és főállásban kellene művelnünk, nem szabadidőben és vasárnaponként. Cselényi László Aleatória, avagy a megíratlan költemény-tartomány című Dunatáj-tóridőmítoszom utolsó negyedét szeretném befejezni a nyáron. Az első része mostanában jelent meg Acetilénágyak címmel a Madách Kiadónál. A második és harmadik része ugyanitt várja megjelenését. Elvetélt szivárvány a címe. S mint említettem, most a befejezést kellene tető alá hoznom. "Huszonöt éve ment rá" — írta az Acetilén-ágyak ürügyén az Új Szóban Dusza István. Nem huszonöt — harmincöt, mondom ón. Hiszen az első szövegek 1956-ból valóak. Olyan válogatott kötetről van szó tehát, amely egységes kompozícióba kellene, hogy összeálljon. Hogy sikerül-e a törekvésem, ez persze a jövő titka. Tervek persze ezenkívül is vannak jócskán. A Madách Kiadónak átadtam egy versekből, verses mesékből, mítoszokból álló kéziratot Aranyföld címmel. Ezenkívül a napi megélhetési gondok is rendszeres munkára kényszerítenek. Az Új Szóban két sorozatom is fut egymás mellett. Az egyik Kútfő címmel könyvismertetések sorozata, egyfajta olvasónapló. A másik a Szovjetunió nem orosz népeinek az irodalmát mutatja be. Az alkalmas időt várom, amikor sokat tudok dolgozni. Ez valahogy a nyáron nem nagyon akar sikerülni. Itt Pozsonyban nagyon hiányolom az ipolybalogi hétvégi házamat, a szőlő csöndjét. Dolgozni igazán csak ott tudok. Olyan megvalósíthatatlannak tetsző tervekről az ember hiába is beszól, amelyekből vagy lesz valami, vagy nem lesz. Ez a jövő titka. Akármilyen felhőkben járásnak tűnik is, azért úgy szeretném megírni és véglegesen befejezni azt a bizonyos téridő-mítoszomat, hogy egyszer majd talán — jobb időkben — az egészet együtt láthassam majd. Erről azonban most, nem szívesen beszélek. Telefonon kérdezett: L. Dusík Éva A HÉT 7
