A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-07-05 / 27. szám

ÉGTÁJAK

Gyalogosan az egyenlítő felé

Fürge rákok ássák be magukat a tengerparti homokba. Kókusztejfehér tajték csillog a hullámokon. A dzsungel felől különös madárfütty csattog, száraz pálmaleveleket sodor előttünk a szél. Már nem vagyunk messze a folyótól, ahol leguánok napoznak a köveken.

— Helló! — mondja Rani.

— Hellói — mondom ón is, bár útközben már többször üdvözöltük egymást. A folyóhoz vezető ösvényre mutatok: — Nincsenek ott kígyók?

— Nincsenek — Rani tekintetéből mély meggyőződés sugárzik, valószínűtlenül fehér fogai kicsillannak szerecsenszínűre sült arcából.

— Érdekes — próbálkozom —, a könyvek szerint arrafelé mindjg található kígyó. Kobra is, meg fekete mamba.

— Nincsenek — rázza fejét Rani.

— Hogy lehet az? — kötöm az ebet a karóhoz.

— Úgy — magyarázza Rani —, hogy a kígyókat megeszik a monguzok.

Ez megnyugtatóan hangzik, bátrabban vágok neki az útnak. Rani szökellve halad mellettem. Időnként azért a lábam alá nézek. Ha kígyó nincs is, skorpió lehetséges. Közben valahonnan Asóka is előkerült, ő éppen szökdécsel körülöttem, hol előttem, hol mögöttem, mint Rani. Koromfekete copfja ide-oda lendül.

— Hasznos állatok a monguzok — ez a kijelentőmondat Asókának szólna, de ő elereszti a füle mellett. — A monguzok — ismétlem.

— Mit akarsz a monguzokkal? — bámul rám.

— A monguzok megeszik a kígyókat.

— Errefelé nincsenek monguzok — mondja.

— Hát kígyók?

— Kígyók vannak, miért ne lennének.

Persze, miért is ne lennének, ha a

monguzokat elvitte a cica. Csak az a különös, hogy Rani nem avatkozik a vitába, hagyja, hogy Asóka szemrebbenés nélkül letagadja a hasznos kígyóölőket. Ezen a csodálatos szigeten, ahol Buddha fogát őrzik és Ádám lábnyomát a hegytetőn, a vélemények békésen megférnek egymás mellett, akárcsak a temetők. Buddhisták, muzulmánok, keresztények. Itt a halál se fenyegető, érkezését színes zászlók hirdetik. A papokat sárga, a közembereket fehér, Rani az égetőhely kormos gerendáira mutat.

— Apát is itt hamvasztották, igen sok arakot ivott — meséli szinte vidáman.

Asóka nagybácsiját a hullámok sodorták el, katamaránja is a vízbe veszett.

— Most hol van? — faggatom Asókát.

— Ki?

MONOSZLOY DEZSŐ

— A nagybácsid.

Úgy mered rám, mintha lóvá akartam volna tenni, aztán kerekre tágul a szeme, mosoly karikázik belőle.

— Nem hallottad, hogy nincs?

— Nincs?

— Nincs, elvitte a víz.

Asókának alighanem igaza van, mégis meggyorsítom lépteimet, talán csak azért, hogy jobban mocorogjanak izmaim, erezzem, vagyok.

— Jó gyorsan tudsz menni — lelkesedik Rani —, pedig olyan öreg vagy már. Téged is elhamvasztanak, ha meghalsz, vagy elásnak a földbe?

Nyelek egyet, s még gyorsabban szedem a lábam. Egy öreg Buddha-szentóly felé tartunk. Kis dombtetőn áll, még nem látni, eltakarja szemünk elől a dzsungel.

— Ha így haladnánk, toronyiránt, az egyenlítőig jutnánk —, magyarázom Raninak.

Úgy tesz, mintha értene, kis idő után, mégis megkérdezi. — Micsoda az az egyenlítő?

— Tudod, az egy vonal, amely a földgolyót két egyenlő földgömbre osztja.

— Hol van az?

A tenger felé nyújtom a karom. — Hát ide vagy száz, kétszáz kilométerre.

— Ezt honnan tudod?

— Megtanultam.

— Abból a könyvből, amelyben a kígyókról olvastál?

Ráhagyom. Raniból kirobban a kacagás. Oda akarsz menni, és egy vonalra akarsz állni, ha-ha-ha.

— Ha-ha-ha-ha — Asókából is árad a jókedv.

— De hiszen azt nem lehet, megesznek a cápák.

Kürülcirógat a kacagásuk, csak akkor csitul el, amikor a szentélybe lépünk. Asóka és Rani lótuszvirágot helyez Buddha lába elé. Virággal teli tenyeremre hajtom én is homlokom.

— Buddha alszik — nyújtotta ujját a hatalmas szobor felé Rani.

— Elefánt — csicsergi Asóka, hogy ő is eláruljon nekem valamit a templomi képek jelentéséből.

— Aki nincs, az nincs — mormogom Buddha felé.

A falak visszhangozzák szavaimat. Buddha vörösre mázolt tenyerén apró gyík mászik. Vartyogó hangot hallat, olyasfélét, mintha valaki ciripelve ugatna. A tenger felől nógató dallam zendül: hója, hója! A férfiének szopránba csuklik. Görnyedő, fekete árnyékok takarják el a színes mozaikokat, hálójukat húzzák a szingalézek.

16 A HÉT