A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-02 / 31. szám
Hát kívánom nekik, hogy kapják vissza a földjeiket! Eddigi életük alatt úgy sem dolgoztak még, most majd megtanulhatnak. Éjjel őrködtek, nappal szegfűt árultak meg kocsmáztak. Kovácsné majd megszakadt a munkában. — A búcsús Reviczkeinek is vannak földjei? Hisz nemrég költözött ide! — Igen, de az apja áttelepült volt, úgy ötvennyolcig lakhattak a faluban, aztán az apja elment bányásznak, mert akkor a szövetkezetben nemigen lehetett keresni. A másik fia Németországban ól, az öreg pedig már meghalt. Gyula akkor költözött haza. Állítólag valami baja van, azért rokkant, a búcsúi bóvlit meg a testvérétől kapja. — És veled mi lesz? Te nem leszel földbirtokos... Visszamósz Magyarországra? — Ezen még nem gondolkoztam, nekem most azon kell törni a fejemet, miből fizetünk a tagoknak, mert pénzünk, az nincs. Hiába aratunk, míg a felvásárló el nem adja a gabonánkat, nem fizet. Csak a raktározási díjat számlázza ki nekünk. Földtörvény van, transzformációs törvény nincs. Ki tudja, mi lesz?! Szívesen elkísérném Klaust egy dél-szlovákiai körútra, hadd lássa, mit csinál, ha megfojtja itt a mezőgazdaságot! A Közös Piac védi a saját termelőit, itt meg a kutya sem törődik a paraszttal! — Te Sanyi, hát miért nem beszéltek Lobogós Lalival? Ő a szövetkezetből került el Pozsonyba a kormányba, tudnia kellene, milyen a helyzet! — Jogász volt ő, nem sokat konyított a mezőgazdasághoz! Meg aztán úgy van az, hogy az ő székéből már nemigen látni el Laposra! Népgyűlóst tart a pártja, jönnek öten-hatan, mondják az embereknek: minden jó lesz, mert visszakapjátok a földeteket, mi elintéztük. Egymásnak köszöngetik meg a nagy szívességet, de arra már nem kíváncsiak, hogy amit kitermelünk, nem lehet eladni. Arra azt mondják, válasszatok magatoknak más fölvásárlót, olyat, aki el tudja adni! Úgy csinálnak, mintha az elmúlt átkos negyven évben ők a Holdon éltek volna, vagy legalábbis Hollandiában! Nem veszik észre, hogy egyik napról a másikra nem lehet reformot csinálni, hogy nem dönthetem le az egész házat, ha egy sátram sincs, ahova behúzódhatnék az eső elől! — Erről akartál beszólni velem? — kérdezte Zsiga. — Erről is. Meg arról, hogy ti is kiveszitek-e őszei a földeket? Tudnom kellene, mert még elnök vagyok, úgy kell gondolkodnom, úgy kell terveznem a jövő évet... Kati már a továbbképzésen elkezdte a fogyókúrát. Azóta alig evett, de előtte lebegett a közös nyaralás képe. Elképzelte Éva sportos alakját és Fanni szexisen szép testét, s lelombozódva gyürögette saját zsírpárnáit. Ha megszabadulnék tőlük! Naponta kétszer is méredzkedett, de a dekák alig fogytak. Már a kórházban is FOLYTATÁSOS REGÉNY észrevették, hogy ez a gyengéje. Volt, aki megmosolyogta, csak Dubeň doki, a gyermekneurológus mondta neki egyszer, amikor észrevette a kínlódását: — Fütyüljön rá, Katka, úgy könnyebb lesz. A gyerekek, így, ahogy van, magát szeretik a legjobban az osztályon! — Két hónapja fogyókúrázom, s az eredmény: nyavalyás három kiló — mérgelődött a reggeli "mázsálás" közben Kati —, pedig már meg kellene vennem a fürdőruhát. — Ha egy számmal nagyobbat veszel, még mutogathatod is, hogy mennyit fogytál — nevetett rajta Zsiga. — Csak azt ne mondd, hogy neked ez tetszik. Azt hiszed, nem látom, hogy majd felfalod a szemeddel Fannit?! Hát én miért ne lehetnék olyan? Hisz voltam sokkal vékonyabb is! — Meg sokkal fiatalabb, és akkor mérleged sem volt. — Ne gúnyolódj, nekem ez komoly gond. Inkább segíts! — Jó, akkor ma nem reggelizünk és a kedvedért az ebédről is lemondok. — Akkor ebédszünetben elkísérhetsz fürdőruhát venni. Neked is kellene egy két cucc, hogy ne úgy nézzünk ki Szencen a barátaink mellett, mint a szegény falusi rokon. — Márpedig nekem több bermudára meg lehetetlen szabású atlétatrikóra nincs szükségem — jelentette ki határozottan Zsiga. — Legfeljebb téged küldenélek el a Bermuda-háromszögbe hajókázni, ha biztosan elvesznél ott. — Ne hülyéskedj! Ha te nem akarsz semmit, akkor is elkísérhetsz. Szükségem lenne a kritikus szádra, nehogy megint megbánjam a vásárt! Igazán... — kérlelte Kati, mert zavarta őt, hogy pár hónap óta szűnni nem akaró feszültség vibrált közöttük. Szerette volna, ha újra tudnak beszélgetni, ha megtalálják a régi hangot, mert így csak az indulat nőtt benne is. Harmadszor kezdi újra az életét, Zsiga pedig nem segít neki. Mert neki volt olyan szerencséje, hogy soha nem kapott felmondást, hogy mindig ő választhatott. Zsiga meg azon dúlt-fúlt, megint az ő pénztárcájára számít Kati. Mert a vásárlással is úgy áll, mint a fogyókúrával. Hetekig, hónapokig koplal, aztán pár nap alatt "bepótol" mindent. Most is elkaphatta a bevásárlási láz. — Én most kistraktorra spórolok — mondta hirtelen ötletből Katinak. — Nincs felesleges pénzem. — Az erkélyt akarod felszántani? — Nem, a hálószobát. Ha te itt akarsz élni, muszáj magam helyett valami segítséget küldenem az apámnak. — Aha... — Hát innen fúj a szól, gondolta Kati. — Azért még elkísérhetsz engem is. Vagy arra már nem marad erőd? Dögölj meg, gondolta Zsiga. — Kedvem nincs hozzá. — Az elvakult düh akkor támadt Zsigában, amikor Kati a gyerekbetegek ragaszkodásáról beszólt neki, s ő úgy reagált, hogy Kati nem is érthet hozzájuk, hisz nincs saját gyermeke. Kati meg visszavágott, hogy azért nincs, mert Zsiga képtelen neki egyet csinálni, hisz nem véletlenül nem ment ei egyszer sem az orvoshoz! Zsiga elefánttermószet, az ő hiúságát nem sértheti meg senki. Kati sem. Csak az alkalomra vár, hogy Kati rá legyen utalva, ki legyen szolgáltatva neki. Hogy megalázhassa, kedvére játszhasson vele és kirúghassa. Hogy végignézze, hogyan könyörög. Ö türelmes. Kivárja, míg ez is meglesz. Aztán majd megnézheti magát ez a ravasz majom! — Semmi kedvem boltokat járni, és az az igazság, hogy a közös nyaralástól is előre lúdbőrzik a hátam — szögezte le kategorikusan. (folytatjuk) A HÉT 19
