A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-02 / 31. szám
ÉGTÁJAK nyomasztó órák után. Ott, Elza kedvenc sótahelyón, az aviatikái park mentében jártak föl és alá, heves filozofálásban elmerülve, míg az ég ki nem világosodott, s az első gyakorlatozok ki nem röpítették a szürkületbe aeroplánjaikat. A másnap esti együttlót azonban már nem maradt ily ártatlanul peripatetikus. Elza point d’honneur gyanánt tekintette, hogy ne álljon ellen a hadba menő fiú naivul szenvedélyes könyörgéseinek, s ne hagyja őt a kielégítetlen szerelem férfiszégyenével bevonulni. Némi habozás és tanakodás után beállítottak egy szállodába, ahol Dezső a zord frontkatona s nőt zsákmányoló hím dupla fölényével nyittatott szobát kettejüknek. Elza sietve vetkőzött le. Dezső szinte vak lett az izgalomtól. Elfogultan csókolta végig a fiatal, pompás testet; meleg illata átjárta. A lány húsa idegen volt és mégis otthonos, mintha a saját testének egy darabja volna, melytől erőszakkal választották el, s ismét el fogják választani. Mily boldogság lehet ezzel a testtel együtt élni, tökéletes intimségben, napokig, hetekig, hónapokig! Dezső lassan-lassan vált merészebbé. Dezső szenvedélyes és ügyetlen szerető volt, Elza hideg, de gyöngéd. Dezsőt átforrósodó indulatok fűtötték, Elzát csak dacos elvek. S szinte Elza tűnt föl közülük a meggondoltabbnak és tájókozottabbnak; mégis szándékosan mulasztott el minden óvatosságot, azt kívánta, bárcsak megfoganna ettől az első szerelemtől! — Legalább nem kellene mástól szülnil — Elza elfeledte, hogy nemrégen még éppen Dezsőtől nem akart gyereket (ágyútölteléknek). — Én nem vágyom a szerelemre, Dezső... máséra éppen nem... Legfeljebb formális házasságot kötnék... Dezső kicsit meg volt botránkozva ettől a hidegségtől; hirtelen valami dühös vágy öntötte el, hogy kigyújtsa Elzát. S volt egy pillanat, mikor dühe túlnőtt vágyán, s úgy megszorította a leányt, hogy az fölsikoltott. Ez a sikoltás teljesen kihozta a sodrából Dezsőt... Egyszerre lehullt róla mindaz a felszeg szemérem, mindaz a kisfiús félénkség, ami eddig feszélyezte Elza csillogó presztízse előtt. Fiatal lelkén kéjesen borzongott át a tudat, a látvány, hogy ez a büszke, intelligens és makacs leány, tehetetlenül, szinte megalázva vergődik és kapálózik karjaiban... Szorítása még vadabb lett, dühe valósággal bosszút lihegő... Már nem törődött Elza kiáltásaival, méltatlankodásával... megfeszült mutatóujja mély, lilás gödröt ásott a mell lágy ruganyába... s ebben a pillanatban a hideg és éles szurony acéla villant föl emlékében, melyről a menzán megismert idegen beszélt... Megborzadt, s szörnyű döbbenettel engedte el szorítását, míg Elza sápadtan és ziláltan ült föl, arcba lógó hajjal, tágra meredt szemmel. — Te is olyan vadállat vagy?... — Ha tudnám, hogy ilyesmi van bennem — kiáltott Dezső, mert érezte, hogy Elza is ugyanarra gondol, akire ő —, meg sem várnám a fronthalált, hanem azonnal agyonlőném magam!... Babits Mihály * <3 Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt, ahogy az Ur alkothatott valami szárnyas fényes, páncélos, ízelt bogarat. Úgy született később az ajkamon, mint a trombitahang, mint a trombitahang katonák szomjas, cserepes ajkain. De ma már oly halkan, elfolyva, remegve jön, mint beesett szemek gödreiben remegve fölcsillan a könny. Nem magamért sírok én: testvérem van millió, és a legtöbb oly szegény, oly szegény, még álmából sem ismeri, ami jó. Kalibát ácsolna magának az erdőn: de tilos a fa, és örül ha egy nagy skatulyás házban jut neki egy városi zord kis skatulya. És örül hogy — ha nem bírja már s minden összetört átléphet az udvari erkély rácsán, s magához rántja jó anyja, a föld Szomorú világ ez! s a vers oly riadva muzsikál, mint cigány a siralomházban. Hess, hess, ti sok verdeső, zümmögő, fényes bogár! Ha holtakat nem ébreszt: mit ér a trombitaszó ? Csak a könny, csak a könny, csak a könny hull s nem kérdi, mire jó ? * A költő halálának ötvenedik évfordulójára emlékezünk $ ď S ■S jr § I A HÉT 17
