A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-08-02 / 31. szám

FIGYELŐ Néptáncmozgalmunk újabb eredményei Mintegy tíz éve összegeztük a hazai ma­gyar nemzetiségi nóptáncmozgalom gondjait, bajait, eredményeit. Tettük ezt akkor, amikor egy újabb generáció — Keszegh, Brandl, Valacsay, Morávek, Hégliné, Valacsayné, Hodek, Richterčík, Karsayné, Furik, Pribék, Mitró, Péter, Tó­­bisz stb. — alkotásai irányzatokat megha­tározó hatással bírtak, illetve, amikor a generáció munkájának eredményeként a felnőtt és gyermek táncegyüttesek egy­mástól eltérő, önálló arculattal bíró művé­szeti együttesekké fejlődtek. Mi eredményezi ezt a másságot, ezt az alkotói sokrétűséget, hogy a munkájuk, az alkotásaik alapanyagát azonos hagyomá­nyok, azonos táncos, zenei hagyomány­kincs alkotta, és eredményében mégis minden alkotás más és más lett? Két lényeges dolog. Az alkotók egyéni­ségüknek megfelelően fogalmazták meg a táncban és a zenében a gondolataikat. Tudásukban, szakmai felkészültségükben arra a szintre jutottak, hogy az anyagisme­ret elsődleges szentsége a "csak tiszta forrásból", már lényegük, gondolkodásuk természetes velejárójává vált. Tisztasá­gukban ismerték a hagyományos néptán­cokat, az eredeti népzenei anyagot, tanul­mányozták azok szerkezeti struktúráját, kutatták a zenekíséret módját, és ezen "törvényszerűségek" ismeretének birtoká­ban alkottak. Az előző évtizedek néprajz­­kutatói munkájának eredményeként en­nek a generációnak már könnyebb volt az eredeti hagyományos tánc-, viselet- és zeneanyaghoz jutnia, mivel a magyar nép­rajzkutatás birtokában nemzetiségi tánca­inkról készült filmeket átmásoltattuk video­szalagra. így ezek az anyagok az alkotók, a csoportokat fenntartó szervek és mód­szertani intézetek birtokába kerülhettek. A koreográfus tehát a felvételekről folyama­tosan tanulmányozhatta az eredeti tánco­sok előadását. A videoszalagról az alkotó pontosan megtanulhatta a hagyomány­hordozóktól a táncot, megfigyelhette moz­gásstílusukat, elleshette a táncolás adta élményt, a motívumok cifrábbá, díszítet­tebbó tételének színskáláját, az egymás­sal táncolok kapcsolatának kialakulását. Elleshette azokat az apró kis jellegzetes­ségeket, azokat a sziporkázó pillanatokat, amelyek egy-egy táncos, illetve zenész egyéniségének megfogalmazásánál nél­külözhetetlen segítséget jelentettek. Azt, hogy ebben az űj alkotói generációban kinek-kinek milyen szeme és füle volt az eredeti táncos, illetve zenész táncában, zenéjében rejlő másság meglátásához, meghallásához, és tehetsége saját alkotá­sában ezt megfogalmazni, tökéletesen tükrözték a felnőtt, illetve gyermek tánc­­együttesek országos versenyén, Zselizen, az utóbbi évtizedekben bemutatott ver­senyműsorok. A versenyek, az eredmények értékelé­sekor már sokszor leírtuk, hogy a néptánc­­mozgalmunk jó irányba fejlődik, és megfe­lel a közép-európai szintű igényeknek. Az alkotói irányzatok sokszínűsége az ered­mények egyik bizonyítója, a másik pedig az előadó táncosok és zenészek szakmai felkészültsége. E szakmai felkészültség jellemzője a táncosnál, a tánctechnikai készség és képesség magasfokú fejlettsége, a bizo­nyos tájegység anyagának pontos elsajá­títása és teljes birtokbavétele. A zenésznél a paraszti muzsikálás jellegzetességének eltanulása, a zenének és a táncnak szoros kapcsolódása, a tánckíséretnek olyan szintű "szolgáltatása", amikor előadás közben a zenész már-már együtt táncol a táncossal. Röviden: színpadi és táncházi előadói alkotásban a kívánt szintű eggyé válás. Míg az alkotó koreográfusoknál és zene­szerzőknél a hagyományos anyag hozzá­férhetőségének egyszerűbbé, úgy is mondhatnám természetes igénnyé válása volt a fejlődésre döntő hatással, addig az előadóknál a táncházak meghonosodása, elszaporodása hozta meg az eredményt. S mindezt teljes egészében a belső igény, a nemzeti múlt e kultúráinak tökéletesebb elsajátítása utáni vágy eredményezte. A táncosok — egy-egy csoport néptáncosai — többre vágytak, mint a színpadi kompo­zíció figuráinak, mozgáskincsének az adott kompozíció céljára szükségesen le­merevített, megkötött ismételgetésére. Társadalmunk szellemi fejlődése, a nem­zeti-nemzetiségi hovatartozás tudatának megerősödése, az igényelt gyökérkere­sés, a múlthoz kapcsolódás szükségessé­gének tudatosítása volt az előidézője. Per­sze ez így nagyon leegyszerűsített megfo­galmazás, meghatározás, de mindenki sa­ját élményanyaga alapján továbbgondol­hatja... Ennek a szellemi és nemzeti újraéle­désnek a néptáncélet megújhodásához kapcsolódó eredménye a népzene pa­rasztzenekari, táncházzenekari újraéledé­se is. Nálunk, a szlovákiai magyar nemze­tiségnél ez is a 20. század utolsó harma­dának a produktuma. Ebben az időben jöttek létre új megfogalmazásukban a pa­raszt-, illetve a táncházi zenekarok (a Varsányi, a Ghýmes, a Csámborgó, a Csalló, a Pántlika, a Tátika, a Csurgó, a Csiholok stb.). Ezek a zenei közösségek — hasonlóan a néptáncközösségekhez — a hagyományos néptánc mindenkori kísé­rőzenéjének hagyományhü feltárását, új­rateremtését vállalták. Igyekeztek a ha­gyományból kiszűrni a 19. század utolsó harmadától kezdődően reárakódott, a ha­gyományos zenei anyag igazi arculatát megmásító, a magyarságtudat helyett a magyarkodás felé tolódó nemzetieskedő, mesterkélt idegen hatásokat. És egyszer csak e téren is kiderült, micsoda ritka értékek rejtőznek, szuny­­nyadnak a zenei felszín alatt. Mára, alig egy két évtized alatt bebizonyosodott, hogy a parasztzenekarí muzsika, a tánc­együttesi kíséret a legjobb és a legtermé­szetesebb megoldása a színpadi és tánc­házi megnyilvánulásnak. S emellett a funkciója mellett önálló életre is képes, amit koncertek, hanglemez- és rádiófelvé­telek sokasága bizonyít. , (Folytatjuk) TAKACS ANDRAS Fotó: a szerző A HÉT 11

Next

/
Thumbnails
Contents