A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1991-07-26 / 30. szám

SZABADIDŐ Bezártad az ajtót, drágám? Szeretem Izabellát. Már amennyire Izabellát szeretni lehet... Kedves, szelíd, jóságos terem­tés. Olyan, aki tűzön-vízen át követi azt a férfit, akinek egyszer hűséget fogadott. Ugye monda­nom sem kell: az a férfi én vagyok! Engem követ hűségesen évek óta, le nem szállna a nyakam­ról! Mindig hozzá hasonló anyára vágytam. Érdeklődőre, pátyolgatóra, babusgatóra, aki tíz­szer megkérdi "bölcsődébe" indulás előtt, hogy van-e nálad zsebkendő, drágaságom, nem fe­lejted-e ki táskádból a tízórait? Ám a felesége­met teljesen másként képzeltem el... Önálló, szexcentrikus nőt szerettem volna, aki engem is önálló, felnőtt, bármely dologban dönteni képes embernek tart. De azért mégis szerettem Iza­bellát. Oly ártatlanul bugyuta szegényke... Nem a jelenben él. Nem is a múltban. Talán valami romantikus lányregényben. Meg aztán a sok balga szokása mellett pénze is van! Az apja szép kis összeget hagyott rá! Igaz, mindeddig egy árva fityinget sem láttam belőle... Hozománya nem volt, mert titokban házasodtunk össze. Ugyanis az akkor még élő-viruló apa nyomatékosan tudtomra adta, hogy a magamfajta hozományvadász, ha para­dicsomok potyognak az égből és összeáll a végső harsonaband, akkor sem kapja meg egyetlen, kedvenc leánygyermekét! Nem taga­dom, az öreg rólam alkotott véleménye bizo­nyos fokig objektívnek volt mondható, csakhogy nem volt tisztában konok, önérzetes jellemem­mel! így lett az én pici, toprongyos, nincstelen Izabellám a feleségem. Csupán azért, hogy a zsugori vénember képébe vághassam: Na ki vagyok én? Na ki!? A papa valóban meglepő­dött, azonban zsugori alapállásán mit sem változtatott. Nem baj, öregfiú! — gondoltam akkoriban. — Hamarosan feldobod szépen a talpad, aztán, ha tetszik neked, ha nem, minde­ned a mienk lesz! Az enyém! Lebonyolíthattam végre oly rég áhított üzleteimet. Hittem én... Pedig az öreg tavaly előírásszerűén feldobta a talpát. Izabella nem engedett hozzányúlni a pénzhez! És ami még ennél is katasztrofáli­­sabb: most sem enged... Most jól keresel, éldegélünk szépecskén, de ki tudja meddig megy ez így? — mondogatja. — Jöhet egy váratlan esemény: kirúghatnak a munkahelyedről, elgázolhat egy autó, kirabol­hatnak vagy földrengés döntheti romba a há­zunkat. Akkor kihez fordulunk, mihez nyúlunk? — dorombolja az ő aranyos buksiját (mármint engem) simogatva. Ilyen ő. Mániákusan retteg az élettől, ha nem látja többszörösen biztosítottnak minden lépé­sét, tettét, cselekedetét. Ha bezárom este az ajtót és mellébújok az ágyba, ő felkel és ellenőrzi újra, jól bezártam-e? Háromszor nézi meg főzés után a gázt, háromszor elmenés előtt az ablakot, s mint már említettem, tízszer érdeklődik a tízóraim felől, tízszer dugatja keze­met a zsebembe, vajon ott van-e a zsebkendő, és ki tudja hányszor figyelmeztet a metróbeli huzatra. Minthogy egyre hevesebben cukkoltak a haver­jaim (pipogya papucsnak neveztek!), elhatároz­tam, mindenáron megszerzem Izabellától a pénzt. Tudom, követelődzéssel nem érnék nála célt. Elém állna és azt mondaná: Csak a testemen keresztül! Éppen ezért határoztam úgy, hogy a testén keresztül is megszerzem, ami a jussom! Igen, ha kell, hát megölöm! Persze a büntetést el szeretném kerülni... Hosszas töprengés után rájöttem a megoldás­ra. Mindent Izabella romantikus lelkére, félénk­ségére alapoztam. Egyszerűen kiábrándítom az életből, meggyűlöltetem vele környezetét, értelmetlenné teszek a szemében bármifajta tettet, cselekedetet. Mikor aztán eljut a csömör, az undor legfelső fokára, rábeszélem, legyünk együtt öngyilkosok! Ha ő nem hajlamos az ilyesmire, akkor senki! Persze mindennél fonto­sabb a búcsúlevél! Úgy kell megírnia, hogy engem a legkisebb mértékben se keverjen az ügybe! Valami hasonlónak kell a papíron állnia: "Meghalok, mert elegem volt az életből!" Mind­ketten ezt írnánk, külön-külön. Izabella halála után aztán az én levelemet szépen elemészte­nék a szabadság lángjai. Különben nyugodt, csendes elmúlásban lesz része. Az altatótól elalszik az ember és kész... Mennybemenetele előtt rendezek neki egy gyertyafényes, hangu­latos búcsúestét, sok szexszel, gyengédséggel fűszerezve, elvégre szeretem Izabellát, és saj­nálom is a kis drágát... Szóval az est végén magunkba tápláljuk a halálos adag altatót, és... Illendően elföldelem őt, mint egy csapástól megroggyant özvegy, kinek fogalma sincs arról, hogy tehetett ilyet az ő egyetlene... Mindez csupán abban az esetben történhetne így, ha én, az altatóhoz megszólalásig hasonló, ám egészségre egészen ártalmatlan tablettákat nyeldesek le azon a bizonyos búcsúestén. Nem gond efféléket beszerezni. A búcsúlevél meg­­íratása megmegy majd valahogy. Az öngyilkos­ságra való rábeszélés az, melynek stílusát, szerkezetét, pszichikai hatásait alaposan át kell gondolnom. Csak úgy van értelme a dolognak, ha nem veszi észre, hogy egy színjáték szerep­lője, és a rendező ott ügyködik körülötte. A tévével kezdem. Soha életemben nem érdekelt a híradó és hasonló kül- és belpolitikai műsorok, éppen elég volt nekem, amit az újságokban olvastam, de egy idő óta mégsem hagytam ki egyet sem. Hadd hallja, lássa a mellettem kötőgető Izabella, mily átkozottul kegyetlen a világ. Kezdetben alig-alig figyelt a képernyőre, azonban néhány nap múltán nem kis örömömre, időnként el-elmerengett egy-egy riporton, túszügyön, merényleten, lokális hábo­rúskodáson. Olyan dolgok kezdték foglalkoztat­ni idri-piciri agyacskáját, melyekről a múltban nem hallott, azt sem tudta, hogy léteznek. Amikor a körmét is rágni kezdte, éreztem jó úton haladok. A hírműsorok után egyre gyak­rabban beszélgettünk el a nagyvilág esemé­nyeiről. Elmagyaráztam neki mindent kíméletle­nül, mondataim át voltak itatva keserűséggel. Ennek meg is volt a hatása! Egy esetben megkért, hogy többé ne nézzük meg az efféle műsorokat. Nincs ereje együtt élni a világ agresszivitásával, mondta. Nagyszerű, gondol­tam, vége a felvonásnak. Következhet a máso­dik: szűkebb környezetének meggyűlöltetése. Napról napra mérgesebben, idegesebben érkeztem haza a munkából, mert szerintem a ház előtt állandóan rólunk pletykálnak a szom­szédok. Izabella persze jóízűen nevetett a dol­gon. Képzelődöm, mondta, hiszen őt mindenki szereti, mindenkivel jóban van a környéken. Lehet, hogy téged szeretnek, motyogtam szo­morkásán, de engem biztosan nem! Látnád a tekintetüket, amint ellépdelek előttük! Ezen is­mét csak vihorászott az én kis feleségem. Ám másnap, amikor hazafelé jöttem a munkából, azonnal szemembe ötlött ablakunk függönye mögött gubbasztó törékeny alakja. A szom­szédasszonyok szerencsére éppen a pádon trécseltek, és amikor elmentem mellettük, szo­kás szerint összesúgtak-búgtak a hátam mö­gött. Az effajta viselkedés természetesen ref­lexreakciója minden nőtársaságnak, ha egy jóképű férfi kerül a közelükbe. De Izabella ezt nem tudta. Ettől fogva bizonyítottnak hitte állítá­saimat. Többé nem köszönt a szomszédok­nak... Csakhogy nekem ez még nem volt elég! Egy délután azzal jöttem haza, hogy az embe­rek azt pusmogják rólam, hogy én Izabellát csak a várható örökségért vettem feleségül. Sőt, háborogtam, még a rokonaidnak is ez a véle­ményük! Izabella szája tátva maradt ekkora badarságtól. Hogy állíthatnak ilyen, sírta el magát, hiszen nem is ismernek téged! Mit tudnak a mi szerelmünkről? Érdemtelenek a barátságunkra, mondta ki végül, amit vártam. Ezután se rokonnal, se szomszéddal nem érint­keztünk. Jöhet a harmadik felvonás! Ebben a mi saját, aprócska mikrovilágunkat kellett lezüllesztenem. Hogy a dolog folyamatos legyen, a második felvonásból indultam ki. Nem b'írtam megszabadulni a gondolattól, hogy pénzéhes csirkefogónak tekint a környeze-30 A HÉT

Next

/
Thumbnails
Contents