A Hét 1991/2 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1991-07-26 / 30. szám
GONDOLATOK A HAZÁRÓL Ml A HAZA? CSAKY PAL Az ember számára vannak elkerülhetetlen kérdések, amelyekre előbb vagy utóbb választ kell adnia, elsősorban azért, hogy önmagával tisztába jöjjön. Vonatkozik ez természetesen a magyarság Cseh-Szlovákiában élő részére is, az egyénekre és a kollektívára egyaránt. Eléggé tudathasadásos állapotban ólünk mi itt, különösen az elmúlt 45 óv során. Az első köztársaság idején tisztábbak és egyértelműbbek voltak a viszonyok. Mélyebb volt az emberek identitástudata, egyértelműbbek az egymáshoz, a tólig-meddig idegennek tekintett csehszlovák államhoz, de a Magyarországhoz való viszonyuk is, a trianoni traumát félretéve viszonylag sértetlen a törtónettudatuk. Városainkban létezett egy kultúrahordozó polgárság, a parasztság büszke volt önmagára, a falu sok hibája ellenére mégis kemény egyértelműségben élte életét. Volt itt egy nagybirtokos-nemesi réteg is, amely bár testületileg nem kimondottan jeleskedett (a jeles kivételeket leszámítva) mikrotársadalmunk struktúráinak kiópítósóben-megtartásában, de szerepe mégsem volt elhanyagolható. Azután jöttek sorra az emberpróbáló változások, a 38-as visszacsatolás, amelyet a többség a húsz éven át lappangó igazságtalanság érzése megszüntetéseként ólt meg, majd a háború, jöttek a jogfosztottság évei, a kitelepítések, a deportálások. Jöttek az ötvenes években a kommunista diktatúra egyéb praktikái. És bár később nemzetiségi szempontból némileg helyrerázódtak a dolgok, valahogy elszoktunk attól, hogy lényeges dolgainkról beszéljünk. Tiltották is erősen, persze, ez az első ok. A kommunista internacionalizmus csalamádó-szövegeit etették és mondatták velünk is, sokan közülünk hittek is ebben. De az ideológiai terror és a kontraszelekció következményeként valahogy konformistákká váltunk magunk is. Még ma is vannak olyan tómák, amelyekről nem akarunk vagy félünk igazi szót váltani. A leglényegesebb kérdés talán ezzel kapcsolatban: jómagam 1962-től 1975-ig jártam magyar tanítási nyelvű iskolába, de egyetlen tanítótól-tanártól egy órányi szöveget sem hallottam a mi történelmünkről. Azt elmondták — a világtörténelembe ügyesen beleágyazva —, hogy I. István király megalapította a Magyar Királyságot, így, elvonatkoztatva, mintha a dél-amerikai inkákról beszéltünk volna. Úgy egy szóval sem említette senki, hogy Szent István királyunk a mi magyar királyságunkat alapította meg. Talán érezhető a különbség: amúgy egy rideg, idegen tananyag, így: a múltunk része. Úgy nem érint meg, emígy viszont magamat is el tudom helyezni benne. Vagy, hogy egy nagyot ugorjak az időben: arról is olvashattam történelemkönyvünkben röviden, hogy az első világháborúban az Osztrák—Magyar Monarchia seregei így és amúgy. De arról nagyapámék vasárnap délutáni borozgatásai közben értesültem, hogy az az osztrák — magyar sereg nem egy távoli, alaktalan tömeg volt, de többek közt nagyapám, az Alvégről Feri bácsi, a szomszéd faluból ugyancsak ketten és a következőből hárman alkották. Itt kellene kezdődnie valahol az igazi vonzódásunknak. Máig emlékszem arra, amikor gyerekként megtaláltam apám Természetismeret című elemista tankönyvét. A világ és az ország dolgai után a megye és a környék viszonyai voltak leírva benne; onnan tudtam meg, mi a neve annak a távoli hegynek, amelyre az udvarunkból naponta odaláttam. Az elmúlt 45 óv sok nagy bűnének egyike, hogy annyi mindentől elidegenítette az embert. A munkától, a környezetétől, az országától, a múltjától. Az ötvenes évek szervezett ide-odatelepítéseinek, kollektivizálásainak egyik célja éppen a kapcsolatok, a kötődések, a szálak szétzilálása volt. Nem csoda hát, hogy törtónettudatunk is olyan siralmas, amilyen. Egy másik megközelítés: a haza fogalmával kapcsolatban sokan kimondva — kimondatlanul Magyarországra gondolnak. Gyerekkoromban szüleimmel ón is gyakran jártam Magyarországra. Mindig úgy mentünk, ünneplőbe öltözve, mintha vendégségbe mennénk (abba is mentünk, a család fele ott élt). Mintha egy álomvilágba léptünk volna át, úgy éreztem, amikor átmentünk a határon. Máig emlékszem arra a rossz érzésre is, amit akkor éreztem, amikor rokonaink odaát panaszkodtak, az ottani viszonyokat szapulták. A hetvenes években, tinédzserként, huszonévesként már tudatos rendszerességgel jártam át Budapestre. Rengeteget kaptam akkor, ott, új ismerőseimtől, barátaimtól. Ott jöttem rá, hogy létezik az államideológiától független gondolkodás, hogy létezik szamizdat és az ellenzékiek (akkor még: másként gondolkodók) klubmozgalma stb. Az évek múltával, talán a saját romantikus korszakomat is kinőve, ez a kép módosult. Rá kellett jönnöm, hogy a Magyarországon való tartózkodás nem jelenti önmagában, hogy otthon, a hazában vagyok. A problémák nagy részét az a tény, hogy térben a határ túloldalára helyezem át magam, nem oldja meg. Ráadásul nagy tanulság számomra a legújabb fejlődés: azok a barátaim, akik annak idején, az ellenzéki kerékasztalnál oly mélyen megértették egymást, most, a történelem kereke szabadabbra fordulván, sajtóban, személyesen, úgy bántják egymást, hogy az már majdnem kétségbeejtő. S ezen a gondolatmeneten továbbmenve: sokszor csodálkozunk azon, mennyi magyar van a világban. Ugyan miért? Aki Szálasi vagy Rákosi Magyarországában ólt, ugyan mennyire érezhette magáénak — hazájának — azt az országot? Mennyire érezhette hazájának a hárommillió koldus és mennyire az ötvenhat utáni 200 ezer menekült? Ha házat építek az a négy faltól, a tetőtől, a közfalaktól még nem válik otthonná. Attól sem, ha az állam — engem, polgárát megbecsülvén — esetleg milliós kölcsönt ad rá. Ha ón nem lehelek lelket a falak közé, ha tevékenységemmel, létemmel nem teszem emberarcúvá, élővé a házat, az otthonná sosem válik. 14 A HÉT
