A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-06-28 / 26. szám
EGTAJAK HAJDÚ ISTVÁN A jegy Korántsem voltam abban a hangulatban, hogy bármiféle akaratom elleni, személyem ellen irányuló cselekvést tudjak magamra kényszeríteni. Gondatlanságom nem az akaratom függvénye volt, az akarás elillant valahová távolra, messzire, az elérhetetlenbe. A szemem lassan követte a betűket, a hosszúkás, sárgás, recés borítékon. A bizonyos tárgy (a boríték), az asztalon feküdt, sarkai kissé felkunkorodtak, valószínűleg egy zsebbörtöntől. Ez a felismerés nem túlzottan izgatott, sőt egyáltalán nem, a zsebek zárt sötétsége riadalmat keltett bennem. De mit keresnék én egy zsebben? Hacsak már most nem vagyok valami odvas, pállott existencia zsebben, ahová akaratomon kívül kerültem nemzőim jóvoltából. Az asztal pirospozsgás volt, de mondhatnám bíbor is, vagy akármilyen színű, például okkersárga. Semmi esetre sem csíkozott. Szóval a boríték, az okkersárga, bíbor vagy pirospozsgás, az asztalon hevert, nyugodott, várva a pillanatot, míg egy kéz fel nem koncolja, és a kéz tulajdonosához tartozó szemek bele nem furakodnak a gyomrába. Kissé eljátszadoztam a pillanat megismótelhetetlensógóvel; mint minden pillanat, ez is csak egy volt abban a játékban, abban a rendszerben, melynek határait az élet és halál cövekei egyértelműen kijelölik. Talán nem is tehetünk ez ellen semmit. El kell fogadnunk úgy, ahogy ez a sors könyveben meg van írva, még akkor is, ha a fogaskerekek a gépezetben néha olajozatlanul csikorognak, kopnak, és évek, múltán berozsdásodnak, szétesnek. Elek nem ott, itt. Ebben a városban, a város egy lakássejtjében, ebben a levegővel töltött szobában, ahol lélegezhetek, falba is verhetem a fejem, felrúghatom a virágokat, kiharaphatom a falból a villanykapcsolót, gyertyát gyújthatok, felporszívózhatom a pókokat, a sarokba csinálhatok. A lakás a szabadságom oázisa? Van állapot. Állapotot birtoklók. Ebben a pillanatban állapotom fegyelmezett volt, lomha, már-már lusta. Kint volt belőlem, ami fontos. A tudat. Tehát nem is léteztem, csak voltam. Feküdtem, nyitott szemmel bámultam a tárgyat (a borítékot). Nem aludtam, néha, azt hiszem, pislogtam, amikor kezdtek kiszáradni a szemgolyóim. (A nagykönyvből: A pislogás megvédi a szemet a kiszáradástól.) Szemharmat. Nem maradt más hátra, mint egy-két vakus mozdulat. Ezekkel a mozdulatokkal óhatatlanul is visszatért az eltávozott tudatom, az agyam újra bekapcsolt, a neuronok begerjedtek. Persze nyomban rándultam és a boríték után nyúltam, ujjaim közé csíptem, elolvastam a tintával ráírt szöveget. MENETJEGY, ez volt ráírva, kékkel, nagybetűvel, tehát fontosán. A borítók nem lehet menetjegy, csak arra lehet használni (?), hogy belerakjunk valamit és elküldjük, így a nagybetűs szöveg csak a tartalmára vonatkozhatott. Harmonikaként rántottam szét, a papír sercegve engedett, és a menetjegy csakugyan ott lapult a borítók oldalához tapadva, mint valami barna alga a sziklához. Nem volt szándékomban utazni, nem vágytam idegen környezetre. A jegyet mégis a zsebembe csúsztattam, más tárgyak szomszédságába: zsebkendő, aprópénz, villamosjegy közé. A fürdőszoba felé indultam meghatározatlan céllal — szeretek kóvályogni a lakásban, közben felcsípek egy-két szemetet a szőnyegről. Ezt nem.pedantériából tettem, hisz lett volna mit kipucolni, elmosni, feltörölni, hanem csak úgy. Egyik ismerősöm, unalmában, előszeretettel alkalmazza a telefon könyv-kúrát. Egyszerűen felüti és olvassa. Jobb, mint a relaxáció. Módszeresen betüről-betüre, nevekről-címekre, számról-számra. Nem vágja be őket, mint József Attila a francia szótárt, de ujjával kíséri a szöveget, és hangosan olvas. Nekem ezt jelentette a két felcsípett apró szemét. A fürdőszobához érve felkapcsoltam a villanyt, hogy azonnal lekapcsoljam, mihelyt meglátom megjelenni a hosszúkás fénycsíkot a küszöb alatt. A műveletet kipróbáltam még kétszer, az agyamban így: "Fénysebesség, ez az ajtó nem zár hermetikusan, megmosakszom." A tisztasághoz vezető út nem tökéletes, a fürdőszobában a küszöb magasít, tehát nem zökkenőmentes. Megszabadulhatunk az élet mindennapi mocskától a fürdővel? Pazar ez a cjondolat: Mindennap ott feküdni a vízben, mosni, dörzsölni magunkról a büdös izzadságot, újabb és újabb bőrréteget hámozni le magunkról, miközben lelkünk egyre tisztább, gyönyörűbb, bűntelenebb; személyiségünk, egyfajta erkölcsi újlapot kapván, biztos beléphet a mennybe. S közben még el is hisszük, hogy ez így igaz, ez így a jó, így kell ennek lenni; megbocsajtunk önmagunknak, ha úgy tetszik, feloldozást nyújtunk önmagunk számára, hogy újra kikelvén a kádból, megint újra kezdjük hajszolni azt a kocka romlott vajat, ami minden ember fején ott bűzlik. Különböző intenzitással. Csináljuk a magunk kis cseleit, hopláit, ármányságait, boszszúit elszenvedett "rajtunk történt igazságtalanságokért". Majd este újra megfürdünk, szagos, illatos fürdőben. Átvitt értelemben ezt jelentené a keresztényeknek a szenteltvíz? Bizonyára. Nem léptem be, még eszembe sem jutott illatos fürdőt csinálni. Majd ha kedvem lesz rá, úgyis belépek egyszer, valamikor, és megtisztítom testemet a rá ragadt kosztól. A lelkem meg, az csak maradjon úgy, ahogy van, a vaj még kicsi, a szaga elviselhető, a színe is a vajéhoz hasonló. Vagy ez is csak egy kiállított erkölcsi papirusz? Bizonytalan vagyok e kérdésben. Visszaballagtam a szobába (két szemét újra felcsípve). A felkoncolt borítók még mindig ott volt az asztalon, mint valami kihívás, rejtelmes, de izgalmas veszélyforrás, gyorsító nyíltparancs — idegesítő valami. Zsebembe nyúltam, a jegyet óvatosan, gondosan szemügyre vettem. Nem volt rajta dátum, se helységnév, sőt ár sem. Ezt egyáltalán nem találtam furcsának, titokban ehhez hasonló irracionalitást vártam, hogy durván, akaratomon kívül, robbanjak ki az álmos, remegő kocsonyából. A menetjegyet a zsebkendőmbe csomagoltam, mint a hamuban sült pogácsát, és kiléptem az ajtón. A szomszédom (G. néni) ajtaja előtt szemét volt kitéve. Az asszony már koros volt. A lépcsőkön nem ugrálhatott zerge módjára; a szemetet kitette az ajtó elé, s ha ő arra járt, lefutott vele, majd vissza. G. néni ezt természetesen nem fogadhatta el ingyen. Mindig várta az ajtó mögött, és behívta kávéra, süteményre, de valamivel mindig megkínálta. Kezdetben vonakodva fogadta el a meghívást, de később már hiányzott volna neki az invitálás. Jól érezte magát G. nénivel. Az asszonyban volt valami ősi udvariasság, nem az a túlbuzgó talpnyalós, hanem arisztokratikus, s egyben a korral járó bölcsesség, fájdalom. A lakásban pedáns tisztaság volt és gyertyaszag. Kávén, süteményen és teán kívül mással nem kínálta sosem, mármint szesszel. Nem mintha hiányzott volna neki, csak ez olyan furcsa volt, szokatlan, titokzatos. Visszaérve a szeméttel, a kémlelőnyílásra pillantott, kattant a zár, G. néni ott állt előtte feketében, vállán átvetett stólával. — Jó napot G. néni — köszöntötte. — Jó napot. Ha van időd, gyere be egy kávéra. — Köszönöm, de én utazom. — Utazol? Hová? — Még nem tudom. — Hm, ez érdekes. Valahová utazni, csak úgy, de attól még bejöhetsz. — Hat jó. Bent ugyanaz a gyertyaszag fogadta, mint mindig, csak most a gyertyák láthatóak is voltak. Egy furcsa alakú
