A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-06-28 / 26. szám
ÉGTÁJAK gyertyatartóban égett hat szál komoran, gyászosan, a bánat mementójaként. Úgy tett, mintha nem látná őket, úgy ült le, háttal, hogy G. néninek ne kelljen magyarázkodnia. A kávét kis porcelán csészékből itták, aprókat kortyolgatva, kiélvezve a serkentő lé minden apró zamatját. Dohányozni szokott kávézás közben, de itt nem mert rágyújtani. Tudta, hogy G. néni nem dohányzik, de ha megkérdezné, rágyújthat-e, biztosan nem mondana nemet. — Ma utazol? — kérdezte halkan az öregasszony, átlátszó kezével a csésze után nyúlva. — Igen, találtam egy jegyet, és utazom — felelte, és közben arra gondolt, hogy mit fog válaszolni, ha újra a hova? kérdésre kell majd felelnie. Hörpintett a kávéból, elterelő manőverként. — Soha nem az a fontos, hogy hová utazol, hanem hogy mi célból, milyen indítékkal. — Én csak úgy utazom valahová, céltalanul. — Pedig ez nem igaz, unatkozol, vágysz valamire. Ma a magnót sem bömböltetted. — Nem éreztem jól magam, takarítottam. — Ma ón is utazom. — Hogy, hogy... — Mögötted gyertyák égnek,,a gondolatbéli utazás menetjegyei. Én már túl öreg vagyok az utazásra, így csak elmélkedem, imádkozom, nálunk, zsidóknál, már ez így szokás. — Maga zsidó? — Igen, az vagyok, csodálkozol? — Nem. De miért pont ma utazik, akarom mondani emlékezik? — Ha akarod, elmondok neked egy furcsa történetet. Tudod, kevés embernek mondtam ezt el, azt hiszem, még senkinek. A háború után a cionista mozgalmak nem örültek volna ennek a vallomásnak. Én nem tudok hazudni, nem is akarok. Azt az embert, akinek köszönhetem, hogy ma itt ülök, sokan a bitófára kívánták. Volt rá elég okuk, hajói hiszem, oda is került. Ha tanultál történelmet, bizonyára tudod, hogy a háború alatt különböző kifogások alatt deportálták a zsidókat. Én a nővéremmel a szüleimnél laktam, kelmeüzletünk volt a mai Fő utca egyik forgalmas helyén. Az üzlet ma is áll, galériát rendeztek be benne, mert száraz, jó fekvésű ház. A képek jól érzik magukat a fehér falakon, illenek a boltíves ház napfényes helyiségeibe. Napközben mindannyian az üzletben dolgoztunk. Zárás után leltárt csináltunk, a bevételt számoltuk. Fárasztó volt a munka, a kelmék göngyölegekben voltak, meglehetősen súlyosak, apám már betegeskedett, így a strapa nagy része ránk maradt. Nővérem az anyámra hasonlított, aki a művészetek felé vonzódott, máig sem tudom, miért ment apámhoz. Nagyon tehetséges volt. Zongorázott. Gyakran lehallatszott a játéka az üzletbe, ilyenkor a vevők tovább elidőztek, sokáig válogattak, de mindig vettek valamit. Az apám a kassza mögött durcásabb lett, túl udvarias a vevőkhöz. Sosem tudtam meg, hogy örült, vagy nem szerette anyám muzicírozását. Valószínűleg született köztük egy csendes megállapodás, szavak nélkül, az öreg házasok csendes megértésével, hogy a nővérem járhat napközben ének- és zeneórákra Ádu mesterhez, az öreg zenetanárhoz, magánórákra. Bár több volt a munka, nem bántam, tudtam, nekem úgy sincs tehetségem, hát inkább járjon az, akinek van; a zene úgyis eljut hozzám a nővérem és az anyám közös zenélései alkalmával. Erős voltam, bírtam a munkát.-És eljött az a szörnyűséges pillanat, amikor a világ urai unalmukban sakkozni kezdtek a legnagyobb sakktáblán, a földgolyón. Városokat égettek porrá, emberek millióit taposott szét lánctalpas lovasságuk. A mi városunkat is elérte a játszma hevülete. Először csillagot kellett a mellünkre tűznünk, hogy mindenki lássa, amit úgyis tud. Utána betörték a kirakatainkat, nem jártak hozzánk vásárolni. Az anyám abbahagyta a zongorázást, apám bezárta az üzletet. Sokan azt tanácsolták, menjünk el, amíg lehet. Ezt sokan meg is tették, köztük Ádu bácsi is, az öreg zenetanár. Svájcba utazott, a testvéréhez, ott nyugalom volt, Svájc már akkor is semleges volt. De mi hová mehettünk volna? Vártunk rettegve, tele félelemmel, éjszakákon át, hogy a nappal még remegősebb legyen. Mi lesz? Akkor még nem tudtuk, hogy a "mi napunk" hamarabb eljön, mint hinnénk. Egy zord hajnalon parancsot közöltek, miszerint minden zsidó a városból gyülekezzen a legszükségesebb holmijával a vasútállomás előtti téren, ott megkapják a további eligazítást. Aki a parancsot nem teljesíti, hadbíróság elé lesz állítva. Á haláltól féltünk, inkább az ismeretlent választottuk — nagyobb volt az esély a túlélésre. Egész éjjel imádkoztunk, összecsomagoltunk, reggel könnyezve elindultunk. A kijelölt helyen már vártak: fegyveres katonák, csaholó kutyák. Névsorolvasás következett, aki nem volt ott, azért azonnal katonákat küldtek. Hamarosan mindenki ott volt azokon kívül, akik megszöktek. Két csoportra osztottak, az öregeket külön a fiataloktól. Ekkor kezdődött a nagy sírás-rívás, senki sem akart elválni a családjától, de a katonák erőszakosak voltak, a kutyák fogai élesek. Sikerült kialakítaniuk a csoportokat. A rakodóállomás felé tereltek minket. Itt vagonok vártak. Betuszkoltak. Ekkor láttam szüléimét utoljára. Látod, az egészet már szárazon mondom el, mindenféle indulat, vagy könnyek nélkül. Az idő megtanítja az embert a belenyugvásra. A feledés jó orvos. De a mondandó lényege nem ez. Három napig utaztunk a vagonokban. A nővéremmel vigasztaltuk egymást, de láttam rajta az összeomlás jeleit. Végre megérkeztünk. Újabb katonák, kutyák. Kiszállhattunk. Szögesdróttal körülvett "piacra" hajtottak, sorba kellett állnunk. Voltak, akik már útközben meghaltak, azokat elszállították, voltak, akik kiestek a sorból — azokat is. A nővérem mellett álltam, nem tudom meddig, elvesztettem az időérzékemet. Egy idő után arra lettem figyelmes, hogy mozgás támadt a katonák között. Fekete ruhás katonák érkeztek, fegyelmezetten, hideg szemekkel, magabiztosan. Középkorú férfi lépkedett közöttünk. A sor elejére álltak, kijelentették, hogy szétosztanak minket. A szelektálást az a bizonyos középkorú férfi végezte. Úgy vettem észre, a gyengék maradnak, az erősebbek a másik sorba mennek. Amikor hozzánk ért, vógigmórt minket. Úgy döntött, a nővérem marad, én a másik sorba megyek. El sem búcsúztam tőle, csak álltunk egymással szemben félve, féltve egymást. Innen már rövid a történet. En túléltem, a nővérem még aznap elpusztult. Az a bizonyos ember, aki a másik sorba terelt, a tábor orvosa volt, doktor Mengele. Ugye milyen furcsa, neki köszönhetem az életemet, és mások a halálukat. Az élet sok különböző, váratlan csavarást produkál. Nekem ez volt a sorsom. Úgy, ahogyan elmeséltem... Akkor hát utazol? — Igen, már megyek is, viszontlátásra. Kiléptem az ajtón, kinyitottam a lakásomat, a szekrényből elővettem egy csonka gyertyát, meggyújtottam, és a heveróre feküdtem. Gondolatban elkezdtem utazni, de ez már egy másik történet. Szkukálek Lajos rajza
