A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1991-06-21 / 25. szám

ÉGTÁJAK Grendel Lajos

Einstein harangjai

(regényrészlet)

A felvonóból az utolsó emeleten szálltunk ki, és bádogból készült, lelakatolt öltözködőkabinok kettős sorfala között haladtunk ismeretlen irányban, sejtelmes félhomályban, mígnem a folyosó kanyarulatában, ahol a kabinok szürke díszszázada megfogyatkozott, szinte arcul ütött a tágas ablakon beömlő napfény. Az égbolt derült volt, az a benyomásom támadt, hogy erről az emeletről egyenes út vezet a szférákba, afféle mennyországba, ahol az AKI kiérdemesült vagy megboldogult dolgozói élvezik az öröklét békéjét és, ki tudja, gyönyöreit. Kisvártatva kiderült, hogy nem is sokat tévedtem, legalábbis a gyönyöröket illetően. Befordulva a komor folyosóról erre a vidámabb folyosóra, Microfil is különös változáson ment keresztül. Egy csöppet megfiatalodott, amolyan kora tavaszi, nem perzselő, csupán kellemes melegség áradt a tekintetéből, és a hangja is meglágyult, mintegy magánemberi, melegbarna árnyalata lett, amint lelassítva lépteit, megszólalt.

— A virágaim.

S csakugyan, a széles belső ablakpárkányon végeláthatatlan sorban a legkülönfélébb cserepes növények nyújtogatták leveleiket, szippantották be az éles napfényt, s várták, hogy egy gondos kertész megöntözze őket. A gondos kertészt, természetesen, Microfilnak hívják. A kecskeszakállas személyzetis egy piros műanyag kannába vizet eresztett a folyosóvógi csapból, s meglocsolta a szomjas növényeket. Nagyon jól ismerhette ezeket a díszgazokat, mert elmagyarázta, melyik micsoda, s mennyi nedvességet kíván naponta: az egyik alig néhány csöppet, a másik, mint egy részeges csavargó, több féldecit is óránként.

— Még nem jártam ezen az emeleten — vallottam be Microfilnak. — Azt hittem, itt a padlás van.

— Az is. Padlás — mondta a személyzetis. — Kibéreltem magamnak itt egy szobát. A városi lakásom rideg, és az utca, amelyben lakom, éjjel-nappal hangos... Jöjjön, megmutatom a szobámat.

Microfil intézeti lakása semmiben sem különbözött az irodáktól, nagy meglepetésemre a sarokban egy földgömböt is felfedeztem, ámbár Microfil földgömbje összehasonlíthatatlanul

kisebb volt az enyémnél, bár elismerem, tán kecsesebb.

— Vonzódom a földgömbökhöz — vallotta be kicsit szégyenkezve a személyzetis.

— Nagyon érdekes — mondtam.

— Tudja, Péter cár, életem legnagyobb sokkja akkor ért, amikor megtudtam, hogy a föld gömgölyű. Sokáig el se hittem.

— Nahát! — mondtam.

— Tulajdonképpen ma is nehezen hiszem el. Nem tudok szabadulni a gyanútól, hogy talán valamilyen csalás van emögött az állítás mögött. A föld lapos, csak valamilyen titkos szövetségeseknek az érdeke kívánja azt, hogy gömbölyűnek képzeljük.

— Talán az imperialisták a ludasok benne.

— Nem tudom — tűnődött el Microfil. — Misztikus dolgok ezek, bár elismerem, az imperialisták utilitarizmusa sok kárt okozott már a tudománynak.

Kiderült, hogy a szoba, amely irodához hasonlított, valóban iroda volt, Microfil lakása innen nyílt, s tulajdonképpen hálószoba volt, széles franciaággyal; az ágy fölött egy impresszionista festmény függött, az ágyon pedig egy fiatal meztelen nő a körmét lakkozta, és a szeméremnek legkisebb jelét sem árulta el, amikor beléptünk. Egy pillanatig azt hittem, hogy a festményhez tartozik, és mindjárt vissza is rebben a helyére, a falra. A meztelen nőnek azonban esze ágában sem volt elmenekülni. Kecses mozdulattal fölkelt az ágyról, és kacóran a szemembe nézett, miközben Microfil csókot nyomott a köldökére és a Vónusz-dombjára.

— Levertétek a felkelést? — kérdezte Microfiltól.

— Bagatell — felelte a személyzetis.

A nő ezután hozzám lépett, és a kezét nyújtotta.

— Miriam vagyok — mondta.

— Péter cár — feleltem. A nő bűbájosán mosolygott. Szintén varrónő? — kérdeztem.

— Olyasmi — mondta. — De alezredesi rangban.

— Drágám — fordult a nőhöz Microfil —, hagyjál magunkra bennünket egy fél órára.

A hölgy hátat fordított nekünk, s mielőtt belebújt volna a pongyolába, teljes kerekségében villantotta felénk a fenekét, amelynek északi pólusán hatalmas anyajegy díszlett, körbevéve kisebb anyajegyekkel, mint Nap a bolygóival.

— Tudja, Péter cár, Miriam a barátnőm. Öt éve élünk együtt.

— Nagyon szép — mondtam.

— Ne vessen meg miatta. Ön családos ember, és az egészen más... De ón magányos vagyok. Már gyermekkoromban is az voltam. Magányos pionírvezetó, akit mindig cserbenhagyott a csapata. Hol focizni lógtak el a társaim, hol hittanórára.

— Hát igen — mondtam.

— Olvasta a Timur és csapatát?

— Ó, hogynel — mondtam.

— Látja, ez a szellem hiányzik belőlünk... Mind magányosak vagyunk, akik nagy dolgokat akarnak véghez vinni.

Próbáltam megvigasztalni a személyzetist.

— A feleségem egy tyúkfarmon dolgozik. Ő is nagyon magányos. Főleg, amióta főnök lett, és nem a tyúkokkal, hanem beosztottakkal bíbelődik. Sokkal kimerítőbb foglalatosság.

Microfil kinyitotta az éjjeliszekrényt, és a pizsamája, egy üveg bili és néhány gyógyszeres doboz mögül konyakot húzott elő.

— Nézze — mondta —, nem volt más választásunk.

— Milyen értelemben?

— Az ellenzéket hatvannyolc után likvidáltuk. Azok már sosem állnak talpra... A kérdés úgy állt, mit tegyünk a többiekkel? Ezek is utálnak bennünket, de nem veszélyesek, mert gyávák. Láthatta ma is... Jól megfizetjük őket, és az utolsó pillanatban ez mindig eszükbe jut.

— Mint ma is?

— Ó igen — bólintott Microfil. — A maga szakterületén mindegyikük kiváló koponya, csak.éppen a nagy összefüggéseket nem látják... Szakbarbárok, a legkisebb politikai kultúra és intelligencia nélkül. Meg vannak róla győződve, hogy ez a rendszer az ellenségük. De azért jó pénzért eladnák még az anyjukat is... Az AKI zseniális találmány. Itt egy helyen vannak. így ellenőrizhetjük őket. Hasznos munkát végeznek, és mi újabb és újabb megbízásokkal foglaljuk el az idejüket.