A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-18 / 3. szám

ÉLŐ MÚLT Halálos kardpárbaj Kisfaludon (1730. május 6.) KONCSOL LÁSZLÓ 3. Mi történt hát a kisfaludi korcsmában azon a szép május 5-i estén és éj­szakán, mikor a falut karéjban átölelő Nagyér mentén, mindjárt a délre futó kertek alatt friss lombú füzesek, a há­zak körül orgonavirágok illatoztak, s a belső béke jó termést, nyugodt esz­tendőt ígért a Patony-, Karcsa- és Gelleszél falucskáki közé ékelt neme­si Kisfalud népének? Nemes Puha Péter volt éppen a fa­lu korcsmárosa, 30-éves, 1720 óta házas, több gyermek atyja, aki az ivót hitvesével, a 28-éves, valójában (az egyházgellei anyakönyv szerint) 31- éves Erzsébet asszonnyal, Ns Bölcs Mihály leányával látta el. Ott voltak mindketten, fölváltva látták el a bor­­ra-sörre beforduló kisfaludiakat, s jól hallották, miről pereg a szó a két fér­fiú, az idősebb és természettől hig­gadt Bölcs Albert és sógora, az izgá­ga és lobbanékony, minduntalan bot­jára, fokosára vagy kardjára apelláló Nagy Ferenc között. Ott kortyolgatta a jó modori, szentgyörgyi vagy récsei bort ideig-óráig a Nyékről 1718-ban ide nősült Ns Végh István, Bölcs Ilona 35-éves férjeura, aztán a 24-éves Pő­­the György s a 25-éves viselős Pőthe Mária, Christoff (Kristóf) Ferenc hitve­se, aki december 29-én hozta világra kisfiát, Andrást — s ezek az emberek mind láttak és hallottak valamit, ki ezt, ki amazt az előzményekből. Végül, de nem utolsó sorban ideig-óráig Nagy Ferenc hitvese, Bölcs Albert húga, Éva asszony is jelen volt, s tudjuk, hogy a záró képsorokban is látni fog­juk. ő a véres tragédia egyetlen igazi, nagy vesztese. Egy ideig még ott ül­dögélt Bölcs Albert testvéröccse, az 1707-ben született Imre és Gutái Istók nevű szolgájuk, de ők mindössze egy pint (nem egész másfél liter) bort fo­gyasztottak el, majd fizettek és haza­mentek, mert a nap estébe fordult. A perpatvar a sógorok közt úgy serkent, hogy a szerfölött mohó és 14 A HÉT erőszakos, minden úton-módon gaz­dagodni vágyó Nagy Ferenc pár he­te, a tavaszi szántások természettől rendelt idején feltört egy pusztát, melyre a többi kisfaludi nemesi famí­lia, a Puha, a Bölcs, a Marton, a Pőt­he, sőt az ott birtokos többi Nagy ve­zetéknevű családok is számot tartot­tak, mint elidegeníthetetlen nemesi közbirtokra; ezeket ugyanis ősi szo­kás szerint esztendőnként ismétlődő nyílhúzással (sorsvonással) osztottak szét egymás közt a családfők éves művelésre, kaszálásra vagy legelte­tésre. E fölszántott pusztát Nagy Fe­renc a maga módján, a község híre és akarata nélkül, lenmaggal vetette be magának. "Lehúzom az árkodot, Nagy Ferenc, ott ahol a mi jussunk vagyon, mivel önkínyessen bevetet­ted azon pusztát, és nem csak téged illet, hanem közönsígessen a helst­­get\ magyarázta Bölcs Albert csön­desen, mosolyogva a sógorának, s az egész versengés ilyenformán ment közöttük, hogy aki ott volt és hallotta, csupa tréfának vélte volna, nem lévén abban semmi harag, csak higgadt szó meg csöndes évődés meg nevet­­gélés. Késő este aztán már csak a két sógor ücsörgött az ivóban; a korcs­­máros Puha Péter uram is megboro­­sodott időközben és nyugovóra tért, de nehogy a kocsma gazda nélkül maradjon, fel költötte a gyerekek mel­lől és kiküldte az ivóba Erzsébet asszonyt, a feleségét. Nagy Ferenc­nek, aki bizony sok bort leeresztett már a torkán, ki kellett mennie, meg­követem vizelni, s hívta a sógorát is. "Én ki nem megyek addig, valamed­dig a bor árát meg nem füzetem", fe­lelte a másik, s Nagy Ferenc egyedül lépett ki a szabad, illatos tavaszi éj­szakába. Dolgát elvégezvén viszont nem az ivóba, hanem a házához bo­torkált, hogy szablyáját, mely nem volt nála, magához venné. Bölcs kifi­zette a bort, és a sógor után indult, hite szerint azért, hogy együtt könnyítenének magukon, de hiába kereste a korcsma körül, hiába kiál­totta a nevét fennen, hogy visszahív­ná, s az ivóból együtt szépen haza­­dűlöngélnének, nem találta, mert a másik otthon a sötét házban épp a kardja után matatott, s nyilván a hit­vesével tusázott, mert szép tizennyolc éves Évája (van ebben valami Romeo és Júlia történetének alaprajzából) próbálta volna a rokoni vérontás iszo­nyatától a részegség és az órákig hal­mozódó feszültség miatt még veszet­­tebb férfit magához s az isteni és em­beri törvényekhez visszaesdekelni. Kí­sérlete nem sikerült, s már pirkadt, mikor a szablyás Nagy Ferenc a fegy­vertelen Bölcs Alberthoz visszatá­­molygott. Bekiáltott az ivó ajtaján ma­gára maradt sógorának: "Vagyon-e fegyvered, ha jó vitéz ember vagy? Mert íme, én már elhoztam a fegyve­remet." A másik tréfálkozva, még min­dig nevetve szólt vissza a benti mécs mellől:" Hiszen ha akarom, azt is el­húzom tűled!" A másik bejött, s talán ez a csöndes, magabiztos fölény bő­­szítette, mert tovább erőszakosko­dott, mint aki vesztét érzi: "Hozd el te is a kardodat!" Végre a másik is elúnta az örökös alázkodást: "De megvársz-e?" — kérdezte, mire Nagy Ferenc rábólintott: "Megvárlok." Erre aztán egymás kezét a kihívás meg az elfogadás egyezményes jeleképp megütötték, és paroláztak, Bölcs Al­bert pedig atyja házához indult, ott la­kozván, hogy kardot hozzon. Nagy Ferenc az ivóban ült, egyedül az ese­ményeket szótlanul figyelő korcsmá­­rosnéval az olajmécs fénye mellett, amikor Éva asszony a kocsmába jött, hogy az urát kihívná és hazavezérel­né. Ki is léptek a kocsmaházból, de az utcán szembetalálták magukat az immár fegyveresen közeledő Bölcs­csel; kardja a hóna alatt. Nagy Fe­renc uram tüstént szablyát rántott, s ráment a sógorára, aki még mindig nem akart verekedni, csak hátrált és szabódott, kardja változatlanul a hó­na alatt, s mérte a lépéseket hátra a másik suhintásai és vágásai elől, míg nekidühödt ellenfele ezt kiabálta:

Next

/
Thumbnails
Contents