A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1991-06-14 / 24. szám

SZABADIDŐ Georg Locklin Végre elaludt Weller idegesen elnyomta a cigarettá­ját. Olyanok ezek az undorító cigaret­tavégek, mint valami kukacok. Villant át az agyán és a hotelszoba éjjeliszek­rényén levő ébresztőórára pillantott. Nemsokára négy... istenkém! Reggel megint álmosan állít majd be a hivatal­ba. A munkából persze nem lesz semmi és az osztályvezető ismét be­hívatja az irodájába, ellátja tanácsok­kal, meg is fenyegeti. Ha még egyszer előfordul, egyetlenegyszer, akkor ön repül, Weller... Valamivel 4.30 után megpróbált be­lemerülni az olvasásba. A betűk tán­coltak a szeme előtt. Öt előtt nagy nehezen elszundikált, de tíz perc múl­va megint ébren volt. Hat órakor el­döntötte magában, hogy megfogadja orvosának tanácsát és a pszichiáter­hez fordul. A pszichiáter türelmesen végighall­gatta Wellert, majd azt mondta: — Előbb diktálja be nekem az ada­tait és aztán majd meglátjuk, mit tehe­tünk az érdekében. Weller sorolta: Hank Weller, 36 esz­tendős hivatalnok a tengerészeti ügy­nökségen, özvegy. — Az ön hitvese fiatalon hunyt el? — Laura szerencsétlenség áldozata lett. Tól volt, éjszaka történt. A fűtőtest megromlott és emiatt átvittem a háló­szobába a villanymelegítót. Nem tu­dom pontosan, mi történt, de az ágy­nemű lángot fogott. Mindketten mé­lyen aludtunk. Amikor felébredtem olyan sűrű volt a füst, hogy semmit sem láttam. Ordítottam. Laurát szólí­tottam. Senki sem válaszolt. A szoba lángokban állt. Végre nagy nehezen bemenekültem a fürdőszobába és si­került magam mögött becsukni az ajtót. Az ablakon át távoztam. A há­zunk úgy égett — öreg volt és fából —, mint egy gyufásdoboz. — Magat a lelkiismeret bántja? — Nem. — Nincsen ebben semmi rendkívüli. Maga életben maradt, Laura pedig a lángokban veszett. — Nem ón vagyok a bűnös a halálá­ért LarsTrower mondhat, amit akar... neki van szüksége pszichiáterre, nem nekem. Bocsánat, még el sem mond­tam. Lars Trower Laura bátyja. Soha életemben nem láttam. Lars olyan meggyőzően beszól a történtekről, mint aki a kulcslyukon leselkedett re­ánk, pedig abban a pillanatban, ami­kor a szerencsétlenség történt, több ezer kilométernyire tartózkodott mitö­­lünk, a denveri kórházban. Lars ugyanis hadirokkant. Az elmúlt hónap­ban hazaengedték. A levelében en­gem vádol Laura haláláért. Őrült, dok­tor úr, százszázalékos őrült. — És most? — A városban szállt meg. Egyszer telefonált. Azt mondta, hogy meg­bosszulja húgának a halálát. Az iste­nért, doktor úr! Laura már halott volt, amikcjr felébredtem! — Én hiszek magának Weller. — Persze, persze. Mindez össze­vág, a tűzvész, az álmatlanság. Igen. Az álmom mély volt. Emiatt aggódom. A tűzvész után is úgy aludtam, mint a bunda. — Mióta virrasztja át az éjszakáit? Amióta Lars Trower elhagyta a kórhá­zat? — Igen. Ő, vagyis Lars tehet min­denről! * Aznap éjjel még háromkor is ébren volt. Élfogyott a cigarettája és lesótált a sarki dragstore-ba. Megfordult az agyában az a gondolat is, hogy a tulajtól megkérdi, használt-e az altató­tabletta. Ugyan, ugyan. Ha a doktor sem segíthet, akkor ugyan mire mehet az altatókkal! A pszichiáter sem meg­oldás. Meggyónt, igen, gondolta. Lars Trower azonban ól. Ébren és dohá­nyozva töltötte el az éjszaka hátralevő perceit. Amikor megcsörrent az éb­resztőóra, gyorsan magára kapta a felöltőjét és elment a hivatalba. Az osztályvezető, Hugh Portland a tudo­mására hozta, hogy az előző napon hibásan töltött ki egy megrendelőla­pot, majd hozzátette: — Maga fáradt, Weller. Ma éjjel sem aludt? Miért nem megy el az orvos­hoz? Vigyázzon magára. Weller másnap reggel felhívta Tro­­wert. • — Lars? Hank beszól... Hank Wel­ler... Találkozni akarok veled. Minél előbb. Egy perc múlva nálad vagyok, hogy tisztázzuk végre a dolgokat... — Ide ne merészeld tolni a mocskos pofádat — mondta Trower gyilkos indulattal. — Ne aggódj, gondolok ón terád éppen eleget. Éjjel is, meg nap­pal is. Egy óra után Weller dühösen a padlóhoz csapta a hamutartót és majdnem elsírta magát: "Istenkém... aludni akarok. Mikor alszom el végre? Miatta... Igen... Miatta szenvedek... az átkozott. Meddig kínozol, Lars Tro­wer? Meddig?!" Elhatározta, hogy másnap megláto­gatja T rowert. Lars Trower sovány, vörös hajú fia­talembervolt, az arca színtelen. Toló­kocsiban üldögélt, a térdén gyapjúta­karóval. Laura elmesélte, hogy a báty­ját elbocsátották a hadseregből, de egy szóval sem említette, hogy maga­tehetetlen, rokkant. Tehát ettől az em­bertől félek ón? — gondolta Weller. — Lars Trower — mondta az ajtó­ban. — Mit akarsz? — Ajd nekem öt percet, Lars... Lars... Laura nem beszólt nekem so­hasem arról, hogy te... igazán sajná­lom. — Csak te ne sajnálj emgem. Maga­dat sajnáld, te gyilkos! — Nincs igazad Lars. Egy szó sem igaz abból, amit az újságban írtak. Szeretném végre elmesélni, hogy mi történt azon az éjszakán. — Pusztulj a szemem elől, mert megteszem, amit már régen meg kel­lett volna tennem... amikor meghallot­tam, hogy mi történt Laurával! — Meg akartál ölni? — Igen. Mást nem érdemelsz. Lars váratlanul előrántotta a revol­verét. Weller nem mozdul. — Most is megölhetlek Weller. Csak meghúzom a ravaszt és... Weller a következő pillanatban el­kapta Lars csuklóját. Több erő lako­zott ebben a vékonyka testben, mint gondolta. Sokáig némán dulakodtak és végül eldördült a végzetes lövés. Lars arcát elöntötte a vér. Hank Weller hátrált. Nem sajnálta Trowert. Önmaga tehet mindenről. Ő rántotta elő a revolvert, az ó mutatóuj­ja nyomogatta a ravaszt. A házban semmi sem mozdult, senki sem rontott be a szobába. Most mi a teendő? Menjen el a rendőrségre és mondja azt, hogy önvédelemből gyilkolt? Min-

Next

/
Thumbnails
Contents