A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1991-06-14 / 24. szám

GONDOLATOK A HAZÁRÓL

Táguló haza

Ki lehet-e mondani a hazát? És ha igen, melyiket? Azt-e, amely bennünk lüktet, avagy azt, amely kívülünk lélegzik, a magasban? Esetleg egy továbbit, amely beburkol, mint magzatot az anyaméh, s amelyet vérverejtók árán lángra gyújt a képzelet — egyénenként más és más módon? Miért, hány hazája van — lehet egy embernek? És mi a haza? Az-e, ami tegnap volt, az-e, amilyennek ma mutatja arcát, vagy az, amelyik holnap lesz? Esetleg holnapután? Nem tudom. Még nem tudom? Vagy már nem tudom?

Nem is olyan régen kétségbeesetten próbáltam meghatározni magamnak, mi a haza. Kétségbeesetten, két okból; egyrészt, mert nem engedett magához, vagyis minden emberi és etnikai jóra süket maradt, másrészt szükségét éreztem egyfajta oltalomnak, egy olyan Létezőnek, akire "sírva ráborulhatok", s akinek nem kell percenként megköszönnöm, hogy levegőt vehetek. S ez a megtalált "haza" — akkor — az anyanyelvem volt, a nyelv, az Ige — a teremtés és teremtődós láthatatlan, ám mindenütt jelenlevő

vérvonala: a kötelék Anyához, Léthez és Istenhez. A legvégső haza.

És ma? Ki ne tudná? Önnön létének legmélyén mindig és mindenki tudja: a haza — szabadság. Az a hely, ahol az egyetemes emberi elgondolható, kimondható és megvalósítható. Az a kimeríthetetlen ihlet, amely teret nyit az élet növekedésének; jövőt ad: az ember jellegének megfelelően végtelen lehetőséget. Mire?

MINDENRE.

íme, a megtalált szó, a megtalált és megtisztított szó, itt áll előttünk, lehántva róla dogma, eszme, sárba húzó anyag és szolgaság: ragyog, mint a megvilágosító abszolútum a tudatunk és létünk mélyén. S fényében milyen pontosan látható az Ember, a halottak millióinak hídján álló Ember, a világegyetem szívében álló Ember, aki mégis és mindennek dacára felismeri, hogy ő a történelem egyetlen célja és értelmei S ez a felismerés: MINDEN. Igen, mert általa etikai világosság járja át belső és külső világunkat, valamiféle ontológiai Jó frissítő szellőjébe kerülünk,

KULCSÁR FERENC

s látókká leszünk: megórezzük, hogy "szabadságokból" vagyunk teremtve, szellemből és gondolatból, s ez árad ki belőlünk, ez a rendezett világosság a világra, hogy egy önmagunknál nagyobb valóság legyen köztünk jelen és haladjon előre, végtelen szolidaritás által.

Egyszerűen: a haza szüntelen és kölcsönös erőfeszítés, hogy egyensúlyban maradjon a sokaság egysége és az egység sokasága, ez a kétféle, de egyminőségű méltóság. Vagyis a haza: a személyes és az egyetemes "szerelmes" ölelkezése a haladás érdekében. Az emberi méltóságok és szabadságok szolidáris egymás mellettisége. Igen, a haza: az etnikai, a nacionális meghaladása az etikai által. Végső soron tehát a haza: minőség. Olyan minőség, mely minden súlyos próbát kiáll, mert végtelenül nyitott, előre irányuló; vagyis liberális, nem pedig determináló; szellemi, nem pedig anyagi.

Olvasható a Bibliában egy csodálatos történet; tömörségével példaadó, tartalmával útmutató! így hangzik: "Noénak pedig ez a története: Noé igaz, tökéletes férfiú vala a vele