A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-06-14 / 24. szám
Másik történelem A szlovákiai magyarságot hetven éven át a falu tartotta meg; pontosabban: a szlovákiai magyar falu. Volt ugyan — mondjuk 1945-ig — városi polgársága is az itteni magyarságnak, ám azt a háborút követő "békeévek" elsodorták, olyannyira, hogy ma Dól- Szlovákiában magyar polgársággal bíró, magyar kultúrájú város alig akad. Ezt a be- és áttelepítések, ipartelepítés és egyéb, előre megtervezett folyamatok "alakították" ilyenné. Most azonban nem a városi magyar diaszpóráról szándékozom írni — bár annak helyzete sem mellékes számomra —, hanem falvainkról, s főleg és elsősorban arról a népességmozgásról, amely ezekben a falvakban a háború óta végbement. Az 1948 előtti helyzet ma már általánosan ismert. Ami azonban 1948 után történt, arról lényegesen kevesebb szó esett, hiszen ezeket az eseményeket már — úgy is mondhatnám — Csehszlovákia teljesjogú polgáraiként éltük meg. Az alapkérdés azonban az, hogy a szlovákiai magyarságot milyen lelki- és anyagi állapotban érte az 1948-as "rendszerváltás". A párizsi békekonferencia döntése nyomán mintegy kétszázezer szlovákiai magyart telepítettek át a csereegyezmény keretében Magyarországra, s legalább hetven-nyolcvan ezret deportáltak a cseh országrészekbe kényszermunkára, s mintegy 250 - 300 ezren resztovakizáltak. Azok, akik szülőföldjükön maradtak, a februári rendszerváltást, s az azt követő változásokat alig érzékelték. A többéves megaláztatás, a mindennapi félelem és létbizonytalanság nem múlott — nem múlhatott — el egyik napról a másikra nyomtalada, 1991. április 13.) lenne némi mondandóm. A "magyar savanyúkáposzta-tolvajok" esetéről jutott eszembe néhány röpke gondolat. Mint írod, örültél, hogy a hordóbéli savanyú káposztát megdózsmáló "tolvajok" nem szlovákok, hanem magyarok voltak. Az első gondom az, hogy a csínytevő, dézsmáló, szemtelen, neveletlen, pajkos, haszontalan, beképzelt srácokat nem nevezném "tolvajoknak", noha atoivajlás, lopás nem az eltulajdonított tárgy értékének nagyságrendjén múlik. Nevezném annak, akik valójában: féktelen fiatalok! A másik problémám nyelvi vagy nyelvészeti vonatkozású. Azt írod, hogy a ficánkoló fiatalok, az alábbi szavakat rikoltozták: "Az angyalát! Ez a káposzta kitűnő!" Nézzük az első részét, amely jókedvű, hannul. Az ötvenes évek elején azonban úgy-ahogy rendeződött a körülöttünk lévő világ; vagy legalábbis megteremtődött annak látszata. És ekkor — a lakosságcsere és a deportációt követően — megkezdődött egy más természetű mozgás a szlovákiai magyar falvakban, s ez az "exodus" tart mindmostanáig. Az ipar háború utáni újjáépítése, majd fokozatos fejlesztése egyre több munkaerőt igényelt, s ezt a munkaerőt a falu szolgáltatta. Lényegében ezzel vette kezdetét az a "harmadik hullám", amely a szlovákiai magyar falvak népességét sorvasztotta és sorvasztja. Ezt a "kiáramlást" erősítette az akkor nagy erővel megkezdett szövetkezetesítósi folyamat is. Persze az építkezések, majd később az iparban való munkavállalás egyszerre jelentett tehetőséget és gondot. Lehetőséget főleg a falusi nincstelenek számára, akik így állandó kereseti lehetőséget, tehát létbiztonságot találtak a maguk s a családjuk számára. Nagy csábítás volt ez abban az időben. A negyvenes óvek vége, s az ötvenes évek eleje így kétirányú népességmozgást hozott; a Csehországba deportáltak jelentős hányada visszatért — visszatérhetett — szülőföldjére, míg mások a cseh építkezéseken reméltek jobb keresethez jutni, s ez utóbbiak hetente, vagy havonta ingáztak Osztrava, Prága, Olomouc és szülőfalujuk között. A termelőszövetkezetek létrejötte és a mezőgazdaság fokozott gépesítése folyamatosan "újratermelte" a munkaerőfelesleget. Mi sem természetesebb, hogy elsősorban a fiatal nemzedék mozgása vált erőteljessé, miáltal a szlovákiai magyar települések népessége — főleg a volt Közép- és goskodó, tréfás felkiáltás: "Az angyalát!" De sajnos manapság a fiatalok ajkáról az "angyal" szó kihalt, még abban a formájában sem igen találkozunk vele, hogy "édes angyalom"! Ámde, a "tolvajok" ryelvén minden megtörténhetik, az angyalát! A másik felkiáltás még valószínűtlenebből hangzik: "Ez a káposzta kitűnő!", mert a mai fiatal mondja azt, hogy klassz, fincsi, cuki, frankó és csípem ezt a káposztát, de kitűnőt nem mond soha. Ugyanis a kitűnő kapcsolatban van az osztályzással és holmi káposztatolvajok, aligha kapnak kitűnő osztályzatot. Ráadásul úgy hírlik, hogy a magyar iskolákban megszűntek a kétnyelvű bizonyítványok és a hivatalosan nyomtatott bizonyítványba, a sokat bírált és vitatott megalázó nyelvtör-GONDOLKODÓ Kelet-szlovákiai kerületben — fokozatosan elöregedett. Utazásaim során gyakorta megfordultam olyan kistelepüléseken, ahol tucatnyi üres parasztporta jelezte és bizonyította az imént leírt népességmozgás mai "eredményét". És azt is megkockáztathatom, hogy zömmel a tehetségesebbek mentek el, s kerültek a városok betondzsungelóbe, ahol nemcsak az egykor-volt közösségi tudat veszett el, de a második-harmadik nemzedékük már nyelvet is váltott. így — gyakori eset, bárki tapasztalhatta — a hazalátogató unokákkal a nagyszülők nem tudnak szót váltani. A lakosságcsere és a deportáció után ez a "kiáramlás" jelentette — es jelenti mindmáig — a szlovákiai magyarság legjelentősebb népessógfogyatkozását. Még nem hozták nyilvánosságra a márciuselei népszámlálás adatait, ennek ellenére meg merem kockáztatni azt az állítást, hogy a vesztesóglistánkat az így — és itt — keletkezett hiány növeli majd a legnagyobb mértékben. Sajnos. A jelenlegi, megváltozott — vagy pontosabban: változóban lévő — politikai, társadalmi és gazdasági állapotok, az egyre nehezedő létfeltételek is elsősorban ezt a réteget érintik. A városokban ma nem könnyű az élet, s a fokozódó infláció ezt még tovább nehezíti. így megtörténhet, hogy megindul valamiféle visszaáramlás. Vagy ha az nem, az ingázó réteg jelentős hányada — a reprivatizáció következtében — valószínűleg szülőfalujában is talál a maga számára munkát és megélhetési lehetőséget. Hogy a gyakorlat miként módosítja majd mindezt, arra ma még aligha lehetne elfogadható választ fogalmazni. Ha módosul is a szlovákiai magyarság ki- illetve visszaáramlása, az elmúlt, több mint négy évtizede tartó népességcsökkenést — falvaink jelentős hányadának elöregedését — egyhamar megállítani nem tudja. Gál Sándor vény értelmében csak a "výborný" minősítés kerülhet. f Akik a magyar nyelvet, a köznyelv állapotát figyelik, már rég rájöttek, hogy bizony alaposan megromlott. Gyula barátom, nem szeretném, ha a szép pozsonyi magyar nyelv helyett a budapesti, sepegö, szipogó, negédes, éneklő flaszternyeivet használnád. Beszéljünk csak Gyulám továbbra is azon a szép pozsonyi nyelven, amelyet a régi gimnázium alagsorában egy-egy Detva, Bystrica, Kossuth vagy Terv (szeretted az erős cigarettákat) elszívása közben használtunk! Remélem így is, úgy is megértjük egymást! Baráti üdvözlettel és mély tisztelettel továbbra is figyelem írásaidat! Motcsíkv Árpád A H CT d
