A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-24 / 21. szám
FIGYELŐ Vallomás- - adott témára M. Sz. Szolomencev: a Politbüro tagja, a párt ellenőrző bizottságának elnöke. Az utóbbi időben elég bizonytalanul viselkedett, mintha várt volna valamire. Ritkán szólalt fel. Igaz, ha az alkoholizmus elleni harcról volt szó, állandóan Ligacsovot támogatta: Ligacsovban párjára talált. Mikor Szolomencevet leváltották, Ligacsov szorult helyzetbe került. A továbbiakban senki sem támogatta azt a lázálomszerű határozatot. Szolomencewel akkor hozott össze a sors, amikor mint a párt ellenőrző bizottságának elnökét őt bízták mep azzal, hogy magyarázatot kérjen tőlem a nyugati sajtóban megjelent nyilatkozataimmal kapcsolatban. Beszélgetésünk persze egyáltalán nem úgy folyt le, ahogy azt Szolomencev elképzelte. Nem vallottam bűnösnek magam, mert úgy gondoltam, hogy teljes mértékben igazam van, s a Politbüro tagjait vagy a Peresztrojka taktikáját bíráló nyilatkozataim nem voltak ellentétben sem az Alkotmánnyal, sem az SZKP Alapszabályával. Beszélgetésünk alkalmával Szolomencev idegesnek és bizonytalannak látszott. Néha még sajnáltam is: olyan feladatott kapott, amelyet nem képes teljesíteni. Szomorú dolog. Csebrikov, a KGB elnöke ritkán szólalt fel: csak ha a nyugati rádióadók zavarása került szóba, esetleg az, hogy hány embert engedjünk külföldre. Rövidesen a KB titkára ett, s megvált a KGB elnöki poszt ától. Ez a sakklépés megfelelt Gorbacsovnak, mert a KGB élére az engedelmes és odaadó Krjucskov került. A jogvédő szervek és a KGB azonban továbbra is a korábbi főnök kezében maradtak. S a fő dolog, hogy Csebrikov továbbra is kágébésként gondolkodott: mindenütt a Nyugat ármánykodásait látta, kémeket szimatolt, senkit sem akart engedni sehova, egy kalap alá vett mindenkit. A mostani pluralizmus és glasznoszty az ő számára olyan, mint a szívébe döfött kés: óriási csapás az éveken át gyönyörűen működő, szófogadó rendszerre. V. I. Dolgih. Az ő szerencsétlensége az volt, hogy Grisin felírta őt legközelebbi híveinek listájára, be akarta venni a Politbüróba, s neki szánta a Minisztertanács elnökének funkcióját. Azok, akik bekerültek Grisin csapatába, természetesen elveszett embernek számítottak, és sokan közülük hamarosan el is búcsúztak tisztségeiktől. Dolgih azonban még dolgozott. Alighanem ő volt az egyik legképzettebb, leghatékonyabban dolgozó KB- titkár. Nyugdíjazásáig póttagja maradt a Politbürónak. Aránylag fiatalon — ötvenéves sem volt — lett a KB titkára. Krasznojarszkból jött. A többiek közül rendszerességével, megfontoltságával, önállóságával tűnt ki. Sohasem javasolt elhamarkodott megoldásokat. Amikor például a Politbüro — távollétemben — KB-titkárrá való kinevezésemről tárgyalt, mindenki támogatott, mert tudták, hogy - úgymond- Gorbacsov favoritja vagyok. Egyedül Dolgih fejtette ki a véleményét, mondván, hogy Jelcin néha túlságosan emocionális, vagy valami ehhez hasonlót... Megválasztottak KB-titkárnak. S természetesen nemsokára tudomásomra juttatták szavait. Odamentem hozzá, persze nem azért, hogy tisztázzam a viszonyunkat, egyszerűen tőle magától akartam hallani a véleményét; s tévedéseim felismerését is fontosnak tartottam, elvégre épp hogy csak elkezdtem a Központi Bizottságban dolgozni. Dolgih nyugodtan elismételte mindazt, amit a Politbüróban mondott, vagyis hogy KB-titkárrá jelölésemet helyesnek tartja, természetemet azonban meg kell fékeznem. Bármily különös is, ez a számomra egyáltalán nem kellemes epizód nem idegeníteti el bennünket, inkább ellenkezőleg, közelebb hozott egymáshoz. Sajátos emberi kapcsolat alakult ki köztünk: az SZKP KB épületében hiánycikknek számító bizalom. A Politbüro ülésein egymás mellett ültünk, s gyakran nagyon nyíltan beszéltük meg az országban felmerülő problémákat, s azt is, hogyan oldják meg őket: ugrálva, sietősen. Felszólalásaiban nem szívesen kritizált, egyszerűen elmondta saját - pontos, világos, átgondolt - javaslatát. Azt hiszem, nagyon hasznos embere volt a Politbürónak, ám hamarosan nyugdíjazták. A. I. Lukjanov sokáig szinte észrevétlen figurája volt a legfelsőbb párt18 A HÉT hatalomnak. A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának első elnökhelyettese. Miután új helyzet alakult ki a választásokkal, a népképviselők kongresszusával, a Legfelsőbb Tanács üléseinek munkájával kapcsolatban, egyre nagyobb szerepet játszik. S mindjárt teljes mértékben megnyilvánultak nála a magas beosztású apparátcsik párt-bürokratikus tulajdonságai: a merevség, a belső szabadság hiánya, a gondolati beszűkültség. Képtelen megbirkózni a nem sablonos szituációkkal, amilyenek pedig gyakran kialakulnak a Legfelsőbb Tanács munkájában: sokszor esik pánikba, dühöng, szinte üvölt, s öklével veri az asztalt. Napjainkban, a Legfelsőbb Tanács jelenlegi összetételében még megfelelhet ilyen első elnökhelyettes. Am ha normális szabad választások lesznek, amelyekre meggyőződésem szerint mégis csak sor kerül, Lukjanov nehezen tarthatja meg jelenlegi posztját. D. T.Jazov, a védelmi miniszter. Igazi katona, őszinte és nyakas. Egy körzet vagy stáb parancsnokságát rá lehetett volna bízni, a védelmi miniszter tisztségére azonban nincs felkészülve. Korlátolt, a kritikát egyáltalán nem tűri, s ha Gorbacsov nem gyakorolt volna a szó szoros értelmében könyörtelen nyomást a képviselőkre, Jazovot sohasem erősítették volna meg a miniszteri tisztségben. Hogy hogyan várhatnánk a régi katonai masinéria eme százszázalékos termékétől bármiféle pozitív változtatásokat a hadseregben, hogy hogyan várhatnánk el tőle az ország védelmi képességével kapcsolatos kérdések rugalmas megoldását, számomra nem világos. Tábornok ő, kimondottan hazai tábornok, aki vágyakozva tekint az ország egész civil lakosságára, s szíve szerint minden felnőttet berukkoltatna. Túlzók, persze. Ám az én szememben az az amerikai hagyomány a rokonszenves, hogy védelmi miniszter csak polgári személy, civil lehet. Ez abszolút helyes. Hiszen a professzionális katona militarista módon gondolkozik, állandóan veszélyt szimatol, s legalább egy kicsit harcolni is szeretne. Scserbickij, az ukrajnai kommunista párt központi bizottságának első titkára. A tény, hogy ez az ember is tagja a Politbürónak, teljes mértékben demonstrálja Gorbacsov tetteinek határozatlan es felemás voltát. Majdnem százszázalékra biztos vagyok benne, hogy mire ez a könyv olvasóim kezébe kerül, Scserbickij már le lesz váltva. Ám jelenleg, 1989 augusztusában ez az ember, aki abszolúte diszkreditálta magát, még a helyén ül. Gorbacsov nem mer hozzányúlni, ahogy annak idején az Alijev-kérdést sem akarta megoldani, holott már mindenki előtt világos volt, hogy ennek a kis
