A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-24 / 21. szám
GONDOLKODÓ MásiH történelem Javíthatatlan fajta a miénk. A szélsőségek között úgy veti a bukfenceket, mint a hegyoldalról lehömpörgő kődarab. A legmélyebb keserűségből szinte az egyik pillanatról a másikra változik meg a kedélye, s az elszenvedett nyomorúság után úgy telik meg reménnyel, mint patakmeder egy kiadós felhőszakadás után. Aligha hiszem, hogy a szlovákiai magyarság valaha is volt nyomorúságosabb helyzetben, mint 1945 és 1948 között. S amikor 1949 március 5-én az SZLKP jóváhagyásával megalakult a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete, az alakuló közgyűlést olyanféle diadalmámor lengte be, mintha jogfosztottság, lakosságcsere, reszlovakizáció, deportáció e tájon soha nem is lett volna. Az Új Szó 1949. március 12-i tudósítása — feledvén mindezt — ilyen emelkedettséggel közli a hírt: "És a szónokok, megrendülve az őszinte, becsületes arcok láttán, megható és nemes igyekezettel tisztázták a még meglevő kényes kérdéseket a cseh, szlovák és magyar dolgozók között. A szónokok főleg a jövőről beszéltek, az egyetértésről, az együttműködésről, a dolgozók közös céljairól, a munkáról, az ötéves terv mérhetetlen jelentőségéről, amely szétszakíthatatlan erővel forrasztja össze Csehszlovákia minden dolgozóját." E magasröptű frázishalmaz mögött azonban egészen másféle, jól átgondolt szándék húzódott meg a szlovákiai magyarsággal szemben. Csak a magunkfajta javíthatatlanul naiv emberek hihették azt, hogy a párizsi béketárgyalásokon elhangzottak 1948 februárja után érvényüket veszítik, hogy az új pártvezetés és a kormányzat — bár állampolgárságunkat visszaadta — lemondott volna azokról a célokról, amelyeket a Kassai Kormányprogramban államfilozófiai alapelvként hirdetett, meg. Ma már egyértelműen bizonyítható tény, hogy a Csemadokot azért hozták létre, hogy a szlovákiai magyarságot e szervezeten belül az SZLKP irányíthassa és ellenőrizhesse. S ehhez az akkori magyar reprezentáció — már ami ittmaradt — lelkesen asszisztált. A Csemadoknak az SZLKP teljesen más szerepet szánt Dél-Szlovákiában, mint amivé az évek során ez a szövetség lett. Az alakuló közgyűlésen ezt Pavlik tájékoztatásügyi és népművelési megbízott beszédében egyértelműen meg is fogalmazta: "Nagy hiba lenne — mondotta — ha valaki azt gondolná, hogy ez a kultúregyesület a csehszlovákiai magyar lakosság érdekének valamilyen védelmezője lesz. (Kiemelés tőlem G. S.). Ez világos beszéd! A párt és az államapparátus a Csemadok munkájából kizárta az érdekképviseletet és a nemzetiségi jogok védelmét. Mégpedig azért, mert "Az egyesületnek ilyen értelmezése elvi ellentétben lenne a munkásosztály és a dolgozó nép szervezeteinek egységéről szóló .marxista tanokkal". A szövetség tevékenységének egyik fő feladata lett, "hogy segítsen a kommunista pártnak és minden tömegszervezetnek minél gyorsabban megszüntetni Dél-Szlovákiában mindmáig létező szlovákellenes elfogultságot". A megfogalmazott célok megvalósításáról Lőrincz Gyula, a Csemadok első elnöke eképpen biztosította a felsőbb vezetést: "Megtanultuk, megismertük, és magunkévá tettük a nemzetközi munkásmozgalom nagy vezetőinek, a szocialista ideológia nagy mestereinek Leninnek és Sztálinnak tanait a nemzetiségi kérdésről ..." Ebből egyértelműen következett, hogy amit ez az új magyar szervezet tehet, csupa táncikálás, amolyan kettőt jobbra, kettőt balra "ritka búza, ritka árpa" szintű "népiesch" helybenjárás. A kitűzött cél tehát világos: a szövetségnek nem feladata a csehszlovákiai magyarság érdekképviselete, ezt magára vállalja a párt és az állam a lenini és a sztálini tanok szerint, amelynek egyik sarkallatos tétele — ránk vonatkoztatva — a "létező szlovákellenes elfogultság" megszüntetése. Azzal azonban nem számoltak a mindig sémákban "gondolkodó" aparatcsikok, hogy a szlovákiai magyarságot tömörítő szövetség saját belső törvényei és igényei szerint alakítja ki a maga rendjét és szabja meg előrehaladásának irányát. Nem számoltak azzal, hogy az évek során folyamatosan kialakul a szervezeten belül egy olyan nemzetiségi immunrendszer, amely szöges ellentétben áll a felülről rászabott korlátozó és ellenőrző szereppel. Ahogy a negyvenes és az ötvenes évek pokolménységeiből napvilágra emelkedtünk, ahogy képesek voltunk pótolni a hiányzó értelmiséget, ezzel egyidőben növekedett a Csemadok szerepe nemzetiségi közösségünkön belül, s egyre nagyobb mértékben tudta vállalni a Csemadok az itteni magyarság érdekvédelmét. Az a szlovákiai magyar értelmiségi réteg, amely jórészt ma a politikai pályán van, a Csemadok által kezdeményezett művelődési klubokban, nyári művelődési táborokban edződöttformálódott, s kapott olyan életre szóló élményt, amely emberi és nemzetiségi magatartását döntő erővel határozta meg. Az első nagy vízválasztó időszaka ennek a folyamatnak az 1968-69-es évek voltak, amikor a politikai és társadalmi enyhülés következtében a Csemadok is nyíltan vállalhatta valós küldetését és társadalmi szerepét. Hogy mindezért a későbbiekben milyen árat fizettünk, az csak részben ismert, a teljes valóság föltárása még hiányzik. Pedig, emlékszem, G. Husák kijelentette, hogy "ebben az országban a méter mindenki számára száz centi hosszú lesz". A későbbiek során az a "méter" mégsem lett száz centis. S ha mértek is vele, nem a mi hasznunkra. Az elmarasztalás esőstől jött. Megállapítást nyert, hogy "a Csemadok körül is felbukkantak kisebb értelmiségi csoportok, amelyek igyekeztek magukhoz ragadni a vezetést s az »új utak« jelszavának leple alatt »külön utak« megvalósítását tűzték ki célul". Ám programjuk megvalósítására — amelyet az 1969-es rendkívüli országos közgyűlés el is fogadott — nem kerülhetett sor, "hála a CSKP új vezetősége által meghirdetett... konszolidációs folyamatnak" — állapítja meg Rácz Olivér. A "konszolidációs folyamat" persze nem jelentett semmi mást, mint visszatérést az 1949-es alakuló közgyűlésen elfogadott irányelvekhez. Más kérdés, hogy oda többé visszahátrálni nem lehetett, mert a meglévő szervezeti hálózat, s ezen belül a kialakult védekezési reflexek tovább működtek, azokat nem tudták fölszámolni. így aztán például 1984-ben, amikor meg akarták szüntetni a magyar iskolarendszert, az akkori központi bizottság s az alapszervezetek is megmozdultak, s a törvénytervezetet kénytelenek voltak visszavonni. Akkor írtam naplómba a következőket: "Nem sok ez, de kevésségében is az erő és az egység jele, s benne van a tisztánmaradás lehetősége — önmagunkkal szemben". Azóta is ez a "tisztánmaradás” és az "együttmozdulás" jelentette azt az erkölcsi többletet, amely átsegített bennünket számtalan nehézségen. A tavalyelőtti "bársonyos forradalom" — ami mára kemény daróccá durvult — semmit sem könnyített a csehszlovákiai magyarság helyzetén. A pártokra-szakadás pedig már-már azt az immunredszert is szétroncsolta, amely az elmúlt évtizedekben megtartotta ezt az etnikumot. Most az a dolgunk — az lesz a dolgunk —, hogy a szakadásokat befoltozzuk, hogy megtartsuk és újjászervezzük azt a szövetséget, amelyből csak egy van, s amely nélkül egyetlen magyar politikai tömörülés sem léphetett volna nyerési eséllyel a porondra... Gál Sándor A HÉT 5
