A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-04 / 1. szám

Megtartó erő a néptánc

TAKÁCS ANDRÁS hatvanéves

Most jövök rá, hogy arról igazán nehéz írni, akit ismerünk. Mint én Takács Andrást. Nem tudom, honnan kezdjem a róla szóló írást. A személyes vallomást fontosnak tartom, de akkor a messze múltba kell néznem, még az országhatárt is átlépnem képzeletben, hiszen a második világháborút követő, magyarokat alázó kétesztendős várakozás után szökött diáknak csapott fel, s Miskolcon iratkozott be gimnáziumba, akárcsak én Sárospatakon a református tanítóképzőbe. Népi kollégista lett Takács András, fényes szellők szárnyán próbálgatta a repülést tanulásban és táncban. Előbb a népi kollégiumban, majd a városi tánccsoportban jeleskedett, s falujáró csoporttagként nemcsak a tánc nyelvén tanult meg beszélni az emberekhez, ruhát is vitt a falu népének, s kenyeret is hozott onnan. Már Miskolcon megismertem Takács Andrást, amikor kényszerűen oda kellett áttenni a szállásomat. Ugyanabban a kollégiumban laktunk, s neki akkor már neve volt, együttesben táncolt, felnéztünk rá, s büszkén tartottuk földinek néhányan, akik gömbnek voltunk, jó palócok neveltjei, odaáti magyarok gyermekei, akik anyanyelvükön akartak tanulni. Mi még csak földhözragadt kisdiákok voltunk, amikor Takács András már éltáncos, de soha nem éreztette velünk, hogy ő a táncos lába jóvoltából felsőbb körökben is meg-megfordul. Egyik nyáron motorkerékpáron eljött Bátkára, szülőfalumba, s én is jártam Sajótibán, az ő kicsiny falujában, amely — tőle tudom — igenigen nehezen állt meg a lábán a történelem viharaiban, nem is tudni, mi lett volna a sorsa a hegy tövéhez bújva, ha nem kapaszkodik bele a nagyobb Lekenyébe, amelyhez már az első köztársaság idején társult, együtt épített iskolát, templomot a két falu népe. Sajótiba kicsi, elfogyó település, Takács András gyermekkorában még százötvenet kitevő lélekszámmal, most meg csak százzal.

LÁTOGATÓBAN

"Gyerekkorom olyan volt, mint a többi falusi surmóé" — emlékezik vissza a pozsyonypüspöki családi házban. 'Amint felértem az eke szarvát, szántanom kellett. Szerencsétlenségünkre anyánkat korán elveszítettük, így a munka nehezéből több jutott ránk. Apám paraszt volt, Amerikát is megjárta. Adott arra, hogy a három fia többre vigye mint ő. A tánchoz kapcsolódó élményem az elemi iskolához kötődik. Szerepeltem egy műsorban, amelyben verbunk betét is volt. Eltáncoltuk a többi botlábú surmóval, amilyen és is voltam. Nyolc-kilenc éves lehettem akkor.

Miskolci megismerkedésünk után sokáig nem láttam Takács Andrást. Pedig egy cipőben jártunk. Megnyíltak a magyar iskolák, s már nem engedtek bennünket Magyarországon tanulni. Elvált az utunk. Én a pozsonyi magyar pedagógiai gimnáziumba kerültem, ő meg a komáromi gimnáziumba. S akibe addigra annyira belebújtatták a tánc ördögét, az Klapka városában sem tudott nyugodtan a könyvei fölé hajolni. Gyorsan megszervezte a gimnázium tánccsoportját, amelynek vezetője, koreográfusa, mindenese lett. Megtanította diáktársait azokra a táncokra, amelyeket ő is a miskolci nagy együttesekben tanult, s falujáró csoportjával ébresztgette az önérzetet a Duna-menti községek megfélemlített magyarjaiban. A tánc és a tanulás ördöge állandóan viaskodott benne. Egyik azt mondta, tanulj, a másik meg, hogy táncolj! Az utóbbira hallgatott, s merész elhatározással otthagyta a gimnáziumot, s meg sem állt Oroszvárig, ahol a kastélyban a Szlovák Állami Népművészeti Együttes szálláshelye volt. Kopogtatott és bebocsájtatott, pedig annyit sem tudott szlovákul, hogy jó napot. Az ötvenes évek legelején még nem a nyelvét vizsgálták annak, aki táncolni akart, hanem a lábát, meg a fogékonyságát a táncmozdulatok utánzásá---------- fmm . •*

ra. A Miskolcot és Komáromot megjárt sajótibai fiú így lett az ország- és világjáró együttes tánckarának tagja. Ekkor találkoztam vele újra, már Pozsonyban. Ugyanis az a másik ördög, a tanulás ördöge sem veszett ki belőle, s amikor már megalapozni látta sorsát az együttesben, jelentkezett a magyar pedagógiai gimnázium esti tagozatára, a dolgozók iskolájába, ahogy akkor mondták. Táskával a kezében tűnt fel az iskola folyosóján. Láttam őt a Csemadok városi szervezetének Vazov utcai pincehelyiségében is, amely a magyarok találkozásának és műsoros estéinek színhelye volt. Jó dolga volt az oroszvári kastélyban, de azért a szíve csak a magyarok közé húzta.

(“1950. december 1-jén lettem tagja a szlovák együttesnek. De csak egy évig voltam ott. A vezetés megengedte, hogy befejezzem elkezdett tanulmányaimat. A sok hazai és külföldi szereplés felismertette velem, hogy meg kell válnom az .együttestől, ha tanulni akarok. Meg akkor már a pozsonyi magyar főiskolásokkal is felvettem a kapcsolatot, akik arra biztattak, hogy jelentkezzem főiskolára. Meg is tettem, pedig még érettségi előtt álltam. Akkor ez is lehetséges volt. A felvételi bizottság azt mondta, menjek haza, és holnap jelentkezzem. Az együttes vezetői azon a véleményen voltak, hogy menjen, tanuljon, majd visszajön. Másnap a főiskolán közölték velem, hogy nem hagyták jóvá a felvételemet. Meg kellett valahol kapaszkodnom. Csanda Sándor hívta fel a figyelmemet, hogy a Csemadok népművészettel foglalkozó embert keres. Jelentkeztem. Felvettek, munkára fogtak. Ekkor találkoztam Ág Tiborral, a Csemadok ének-zenei szakelőadójával. Nekem a tánc lett a területem. Ág Tiborral együtt az volt a feladatunk, hogy az országot járva kutassuk fel a jó táncosokat és dalosokat. Készület volt ez a Magyar Népművészeti Együttes megalakítására ”.)

Takács András és Ág Tibor elszántan és célratörően vágtak neki az útnak. Először a hagyományokkal ismerkedtek. Azon a nyomon indultak el, amelyen Bartók és Kodály járt, falvakat, adatközlőket kerestek fel. Egyszerre kutatták fel a tehetségeket és a hagyománykincset, s 1953. június 1-én megalakulhatott a Magyar Népművészeti Együttes. A következő év áprilisában megtartotta ősbemutatóját Pozsonyban.