A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-05-10 / 19. szám
A HET RIPORTJA Mindnyájunh ügye Slavomír Krúpa, a Matulay Intézet igazgatója Együttélni velük Mostanában egyre gyakrabban hallunk a szellemi fogyatékosokról. Ez a téma korábban tabunak számított. A szociális intézeteket vidékre, többnyire kisebb falvakba helyezték, hogy az emberek ne is tudjanak beteg társaikról. Egyébként is az a felfogás érvényesült, hogy a rokkantakról, a fogyatékosokról az állam gondoskodik, az egészséges, dolgozó embernek semmi köze hozzájuk, így aztán, ha a kívülálló véletlenül mégis kapcsolatba került a fogyatékosokkal, úgy képzelte, úgy tudta, hogy megoldott, elintézett dologgal áll szemben. Korántsem ez a valóság. A családjuktól távol, intézetben élő fogyatékos gyermekek, felnőttek a társadalom kirekesztettjei Több szakember már a múltban is rámutatott arra a téves felfogásra, hogy egészséges nép országának valljuk magunkat, s a betegeket inkább elrejtjük szem elől, semhogy befogadnánk őket magunk közé. Slavomír Krúpa doktor, a pozsonyi Karol Matulay Szociális Otthon igazgatója régóta viaskodik ezzel a problémával. Az általa vezetett intézetet korszerűnek mondhatjuk, mégpedig azért, mert itt napközi foglalkozás folyik: a szülők reggel elhozzák fogyatékos gyermeküket, s délután, akárcsak az óvodából, hazaviszik őket. így ezek a 3-26 éves gyerekek, illetve fiatalok esténként és délutánonként együtt vannak családjukkal, napközben pedig ideálisnak mondható gondoskodásban részesülnek. — Számunkra nagyon fontos —, magyarázza Krúpa úr —, hogy az, akihez a gyerek kötődik, állandó közelségben legyen, s együttműködhessünk vele. Ez pedig a szülő. Mi a családot semmi esetre sem tudjuk helyettesíteni. Mindenki tisztában van vele, hogy egy gyermeknek családban kell felnőnie. De vajon afölött elgondolkodott-e már bárki is a másik táborból, hogy a szellemi fogyatékos gyermekek számára többszörösen is fontos, hogy együtt éljenek szüleikkel, esetenként testvéreikkel. Az állami intézetekben nevelkedő fogyatékos gyermekek szellemi fejlődése óriási hátrányban van a családban élőkével szemben. Egyéniségük háttérbe szorul, ezzel együtt szellemi szintjük, értelmük is hanyatlik. A külvilággal való kapcsolat hiányában nem tudják elsajátítani a szabad életmód alapelveit, a nem szellemi visszamaradottságuk miatt, hanem tapasztalat híján nem tudnak környezetükkel kapcsolatba lépni. Ezt a helyzetet Nyugaton — mint általában mindent — jóval előttünk felismerték, s azt a gyakorlatot követik, hogy a fogyatékosokat nem különítik eí az egészségesektől, hanem éppen fordítva: az együttélést szorgalmazzák. Nálunk ritka a fogyatékosokról való modern gondoskodás módszerének az alkalmazása, ezért is számít merész lépésnek Krúpa doktor és kollektívája kísérlete: egészséges és szellemi fo-K':kos óvodás korú gyermeel való integrált foglalkozás a szociális intézethez tartozó óvodában. Vajon mit szóltak az egészséges gyerekek szülei, mikor megtudták, hogy csemetéik fogyatékos gyermekekkel lesznek együtt az óvodában? — A szülők úgy reagáltak, ahogyan tőlük, illetve ismereteiktől tellett — feleli Krúpa doktor. — Elsősorban azon méltatlankodtak, hogy egyáltalán honnan kerültek ide a fogyatékos gyerekek. Ezért nem hibákathatunk senkit, hiszen tudvalévő, hogy a tájékoztatás azelőtt minimális volt. Senki sem vette tudomásul — mármint akit ez a probléma közvetlenül nem érintett —, hogy a szellemi fogyatékosok az embertársaink, hogy a lakosság 3 százalékát teszik ki, hogy az állami intézetekben körülbelül 10 ezer fogyatékos gyermek és felnőtt él. Ezekről az adatokról a sajtó szándékosan hallgatott, így oda lyukadtunk ki, hogy az egészséges ember a hátrányos helyzetűvel szemben nem tud miképp viselkedni. Ha a kísérletünket, melyet már öt éve végzünk, tömören akarnám jellemezni, sikeresnek mondhatom. Az egészséges gyermekek szülei kezdeti megrökönyödésükből felocsúdva lassanként belátták, hogy semmi okuk az aggodalomra. Gyermekeik teljesen normálisan viszonyultak a fogyatékos gyerekekhez, természetes kapcsolat alakult ki köztük. Mindkét csoport számára hasznos ez a 2 A HÉT
