A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1991-05-03 / 18. szám

ÉLŐ MÚLT

ESTERHÁZY JÁNOS, a politikus és az ember

2.

Esterházy A szlovákiai magyar család élete a második századfordulón c. írásában ismerteti a kulturális munkában (iskolai oktatás, irodalom, sajtó, művészet) és a szociális munkában vállalt feladatokat is. Mivel a magyar középiskolák akkor csak Pozsonyban voltak és a magyar egyetemisták nagy része csak itt tanulhatott, a vidékről jött diákok és egyetemisták részére a magyar társadalom áldozatkészsége jól berendezett internátusokat szervezett, és az arra rászorulóknak egyéb juttatásokat is nyújtott. A gyermekvédelemre és a munkanélküliek segítésére irányuló népjóléti munka szintén társadamilag volt megszervezve, és — amint Esterházy írja — "kiterjedt a még bölcsőben ringó emberpalántákra, óvodásokra, mindenfajta diákra, kiterjed az anyára és kiterjed a szerencsétlenek legszerencsétlenebbjére: a munkára vágyó, de munkaalkalomra szert tenni nem tudó munkanélküliekre. Sajnos, sokan vannak magyar testvéreink közül, akik önhiábujukon kívül részesei ennek a keserves sorsnak".

A füzet szerzője végül magáról, saját szerepéről is szól: "Nem szívesen szólok magamról, de röviden ez elől nem térhetek ki. Szlovákia parlamentjében egymagám képviselem az itteni magyarságot. 62 képviselő között — egy a magyar. A prágai parlamentben 14-en voltunk magyarok. Kilencen a 300 tagú képviselőházban, öten a 150 tagú szenátusban szállottunk síkra a magyar igazságért. De a mostani egyedüllétem még sohasem váltotta ki belőlem az alacsonyabbrendűséa érzését, mert lehetünk mi magyarok kevesebbek, de kisebbek nem vagyunk senkinél. Erőt ad nekem a tudata is, hogy mi, szlovákiai magyarok, csak a törvény, a jog és igazság fegyvereit visszük harcba, a velünk itt együtt élő nemzetek egyikét sem kívánjuk megrövidíteni, sót legfőbb törekvésünk, hogy mindannyiuk boldogulását biztosítsuk, mert egyedül csak az szolgálja azt a békét, amelyért ma mindenki áhítva áhítozik".

Fentebb már szóltam arról, és füzetében Esterházy is célzott rá, hogy a Magyar Párt által megszervezett közösségi családban exponált baloldali múltú emberek is közreműködtek és az irodalomban és sajtóban nagyon értékes munkát végeztek. Győry Dezső, Szalatnai Rezső és Peéry Rezső voltak ezek, de a fasiszta hatalom ál12 A HÉT

tál üldözött és teljesen elnémított-elszigetelt Fábry Zoltán is családtagnak érezte, érezhette magát.

A két háború közötti magyar ellenzéki jártok disszidensének, Győry Dezsőnek a befogadása Esterházy János nagyfokú toleranciáját és politikai bölcsességét mutatja.

Ami Szalatnai Rezsőt és Peéry Rezsőt illeti, az ő kiemelkedő politikai és publicisztikai pályájuk első fele szintén az első köztársasághoz kötődik. Az új helyzetben a Magyar Párt kitűnő napilapjaiban, az Esti Újságban és a Magyar Hírlapban a keresztény szellemű antifasizmus irányítói és kiteljesftői lettek. Szalatnai korábban szociáldemokrata párttag volt, Peéry pedig a Sarló egyik vezetőjeként évekig a kommunista párttal működött együtt. Esterházyval ennek ellenére mindketten bensőséges viszonyba kerültek, sorsa tragikusra fordulásakor szenvedélyesen harcoltak érte és az Esterházy-hagyomány megalapozásában Fábryval együtt oroszlánrészük volt.

Fábry esete a tárgyalt vonatkozásban egészen különleges, ő a képviselő Esterházy politikai porondon való megjelenésekor a legszélsőségesebb rappista korszakát élte, amikor mindent az osztályharc törvényeinek rendelt alá. A magyar ellenzéki pártokkal már régóta hadilábon állt, s így az arisztokrata Esterházyban olyan céltáblát látott, amelyre legmérgesebb nyilait lődözheti. Ésterházy Szlovák Állam alatti páratlan antifasiszta kiállításai aztán őreá megrendítő erejű revelációként hatottak. Halálra ítélését és hosszú kálváriáját gyalázatos bűncselekménynek érezte és minősítette, és nagy védőiratában: A vádlott megszólal-ban két védettje volt: a kollektív bűnösségben igaztalanul elmarasztalt és törvényen kívül helyezett szlovákiai magyarság és a gyűlölet törvényével mártíriumra kényszerített Esterházy. Az, hogy egyik védettjét sem sikerült felmentenie, nem kisebbíti védőirata rendkívüli erkölcsi értékét, de súlyosan megnöveli a kettős üldözés fő felelőseinek vétkét. Mindkét védett (illetve vádlott) legfőbb bűne a magyar voltuk volt. Erre vonatkozólag egyéb ijesztő dokumentumok is vannak. Janics Kálmán egy 1969-ben írt tanulmányában kimutatta, hogy 1945 után a szlovákiai magyarságon belül a háborús bűnösséggel vádoltak száma magasabb volt,

mint Németországban. Egy 1990-ben megjelent szlovák emlékiratban (Proces s Jozefom Tisom) az egyik szerző, Anton Rašla szintén utal a magyarok ellen indított bírósági eljárások elképesztő aránytalanságára, és elmondja azt is, hogy amikor a szlovákiai népbíróságok egyik fő bírájával, Igor Daxnerrel folytatott beszélgetésében igazságtalanságnak nevezte Esterházy súlyos elítélését, Daxner ezt felelte neki: de hiszen ő magyar! (no, veď je predsa Maďar!).

A továbbiakban még arról a pártfogó, áldozatkész szeretetéről szólok, amellyel Esterházy a szlovákiai magyar irodalom iránt viseltetett. 1931. szeptember 23-án a Magyar Minerva folyóiratban pályázatot hirdetett a magyar nemzet története megírására, és 10 000, 3000 és 2000 korona értékben három pályadíjat tűzött ki. Sajnos, a beérkezett munkák gyengécskék voltak, s a bírálóbizottság tagjai: Sziklay Ferenc író, Noszkay Ödön érsekújvári gimnáziumi tanár és történész, Zichy István magyarországi őstörténész nem tartották őket díjazásra és kiadásra méltónak.

A Szlovák Állam megalakulása után a Magyar Párt és a magyar közösségi család vezetője természetesen fontos feladatnak tartotta az irodalom újjászervezését, fejlesztését és támogatását. Ezért a már említett Toldy Körfüzetek létrehozásába szerkesztőként és szerzőként is bekapcsolódott; előszót írt az 1942-ben kiadott A szlovákiai magyarság élete című forrásértékű tanulmánygyűjteménybe, mely első írásként az ő füzetformában már megjelent munkáját hozta, része volt az 1942-ben kiadott Szlovákiai magyar írók antológiája megszervezésében és kiadásában, és az eléje írt szép előszavában az irodalmi élet szűkösségére, szegénységére is utalt.

Ezen szűkösségen, szegénységen mecénásként és további pártfogóként mozgósftóan is segíteni igyekezett. Ezért 1942 júniusában a Magyar Hírlapban öt műfaji kategóriában (regény, novella, vers, dráma, tanulmány) pályázatot hirdetett. Az első kategória 5 ezer koronás pályadíját ő adományozta, a továbbiakat pedig kategóriaként 3 ezer koronás összegekben Csáky Mihály, a Toldy Kör, a pozsonyi Madách Könyvesház (könyvkereskedés) és a nyitrai Híd kiadóvállalat adták. A beérkezett 31 pá-