A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-04-26 / 17. szám
GONDOLKODÓ Másih történelem Ez most csak egy történet, amelynek nincs poénje, se különösebb tanulsága. Inkább csak amolyan közép-keleteurópai jelenség, akárhol megélhető, vagyis egészen közönséges, hétköznapi esemény — legalábbis ott, ahol létezik többség és kisebbség. Ámbár ebben nem vagyok egészen bizonyos, mert nem mindenhol voltak olyan állapotok 1945 és 1948 között, mint nálunk. Hogy az elején kezdjem — ahogy egy tisztességes és kerek történetet kezdeni illik —, be kell vallanom, hogy nekem van egy-két eléggé el nem ítélhető hóbortom és szenvedélyem. Ezek közé tartozik a vadászat, ami miatt író- és nem-író barátaimtól oly sok fejmosást kaptam az idők során. De most nem erről van szó, hanem a sízésről. Mert sízni is borzasztóan szeretek, s így, ha csak mód és idő - na meg persze pénz is jut rá- minden lehető alkalmat megragadok arra, hogy évente néhány napot eltölthessek a Tátrában, természetesen családommal együtt. Mivel a Cseh írószövetségnek ótátrafüred közelében áll az alkotóháza- a Wolker-ház - leggyakrabban itt kaptunk szállást, s ennek egyenes következményeként, lehetőséget a tátrai sízésre. Természetesen rajtunk kívül szlovák és cseh — olykor német, de magyar - kollégák is dolgoztak, vagy üdültek az alkotóházban, s mivel a konyha közös volt - kitűnő terep az ismerkedésre, beszélgetésre- benne nem csak egymás fazekába láttunk, de, amíg a reggeli, vagy a vacsora elkészült, mindenféléről szót válthattunk. Még az irodalomról is, bár erre elég ritkán került sor. Ez, ugye, érthető. Több alkalommal találkoztam itt a jeles szlovák költővel, V. R. úrral, aki nyugdíjas lévén, s egyébként is kivételesen kedvezményezett alkotó volt — főszerkesztője a patinás irodalmi folyóiratnak -, gyakorta egész hónapokat töltött a Wolkerházban. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ekkor még a Timrava-ház, a Szlovák írószövetség üdülője nem működött.) Történt pedig egy vacsorakészítési szeánsz alkalmával, hogy a házban tartózkodó ifjú költő — aki nemsokára szintén főszerkesztő lett, de már nem az —, arra kérte V. R.-t, hogy meséljen párizsi élményeiről. Azt tudtam, mert olvastam a fordításait, hogy R. beszél franciául, de azt nem tudtam, hogy 1945 után néhány éven keresztül ő volt Csehszlovákia kultúrattaséja Párizsban. R. akkor a kérést elhárította azzal, hogy majd vacsora után elmond ezt-azt, s az élménybeszámolóra engem is meginvitált. A fent említett történelmi időszakról nekem igen keserves emlékeim-élményeim maradtak, közülük néhányat meg is írtam, arra azonban felettébb kíváncsi lettem, hogy egy szlovák költő - bárha az előttem járó nemzedék tagja - hogyan élte meg ugyanazt az időt. Ezek után, gondolom, érthető, hogy nem kevés várakozással és kívácsisággal ültem le a tágas társalgó asztala mellé. Még egy üveg hazai bort is vittem magammal, ha netán elakad az emlékezet kereke, legyen mivel meglocsolni, hogy tovább forogjon. És V. R. mesélni kezdett; mesélni kezdte párizsi élményeit-emlékeit attól számítva, hogy megérkeztek a fény városába. Mondott tréfás és pikáns történeteket, anekdotákat az akkori Párizsról, mesélt a színházakról, a mozikról, arról, hogy tél jöttén beültek az autóba s leutaztak délre a tengerhez, jóféle konyakokat ittak, s még az sem jelentett különösebb bosszúságot, amikor az egyik reggelre a kocsijukról mind a négy kereket leszerelték... Csupa felhőtlen derű, csupa életre szóló élmény. S a találkozások! Aragonnal, Picassoval, s más híres-neves francia, vagy franciává lett művésszel, tudóssal. Mindezt ugyanazon a télen élte meg, és át, amikor a mi tájainkon a MATEOSZ-kocsik zúgtak faluból az állomásig szállítva a kitelepítésre ítélt gazdák ingóságait. Lovakat, teheneket, ketrecekben aprójószágot, üres és teli boroshordókat, zsákokban gabonát, csöveskukoricát. Mindent, ami mozdítható volt. S az egész felett ott lebegett Gyuri bácsi káromkodása: "A rohadt istenit az ilyen életnek..." S mivel több vagont nem kapott, két hosszúszarvú ökrét letaglózta az istállóban, s láttam, ahogy ott állt a leölt állatok mellett és sírt... A Wolker-ház társalgójában némán hallgattam a fel-felbukó újabb és újabb párizsi emlékeket; R. elemében volt, sziporkázott, s a jó búcsi bor emelte kedvét. Az ablakon túl a fenyvesek végtelenje felett pedig csendesen szitált a hó. A fehér derengésben árnyak merültek fel előttem és enyésztek semmivé. Mintha ez az akaratlan, nem szándékolt történelmi szembesítés, amely az elmondottak nyomán feléledt, odakint tovább zajlana. Hiszen akkor is tél volt, éjszakánként akkor is csendesen havazott Európa hozzánk eső tájain... De ki emlékszik arra? Ki mit őriz ma belőle? V. R. Párizst, én Gyuri bácsi keserű káromkodását, a kiüresedett parasztudvarok félelmetes téli csendjét — a lassan havazó időt... GÁL SÁNDOR FOTÓ: TÓTH LEHEL 4 A HÉT
