A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-04-19 / 16. szám
A szolgálóbírói vizsgálat három kérdésre próbált választ találni: "1. Midőn ezen folyó esztendőben, elmúlt tavasszal Lidértejedi (!) földén az a csudálatos röpülés történt volna, aznap és azon órában regvei Nagy, másként Fúró Katát látta-é bémennyi ugyan Tejed felé a tanú, avagy pediglen Libárdi (!) Istvánnét? — vallja meg hite után. 2. Mondja meg azt is igaz lölkíre és hitire a fatens, ha aznap regvei és azon órában, azmely nap tudniaillik (!) regvei és órában az említett repölís történt, látta-é megnevezett Fúró Kacsát benn az faluba Nyékbe, vagy pediglen nem? 3. Vallja meg utoljára azt is az bizonság, minémő világos nyilvánvaló ördögséget avagy boszorkányságot látott és tud instans [kérelmező] asszony ellen." Egy balázsfai nemesember, a 30 esztendős Oross János vallotta, hogy "Azmely nap azon csudálatos röpüllís történt, s ki volt az, aki röpült, azt nem látta, hanem hogy azon órában, azmelyben az megesett, nem Nagy Kata, hanem Libárdi Istvánná ment be Lidértejedbe, azt nyilván tudja, mivel testi két szemivei látta." (Balázsfa az A VÖRÖS RONGYÁSZ Tévedhet, aki azt gondolja, hogy milyen eseménytelen is lehetett a századeleji falusi élet, amikor még benzinfüsttől mentes volt a levegő, hiszen emlékezetem szerint úgy a második negyedszázad elején jelent meg nálunk az első autó, amely őrült sebességgel végig száguldott falucskánk utcáján. Mi akkor még az út vastag porrétegében építgettünk mesékből hallott várakat, sarokkal húzott barázdákkal hasítottunk magunknak területeket, ki-ki erejéhez mérten. Nos hát ez az Isten csodája vagy átka volt építményeinknek tönkregázolója, mely pokoli sebességgel közeledett Vízkelet felől. A lerakott sapkáinkat csak nehezen tudtuk előkaparni a portengerből. Ezzel bajlódni amúgyis csak azután volt már idő, amikor a szinte kötelezővé vált utánafutást elvégeztük, mert a szétrugaszkodás után ez következett. Üldöztük fűzfavessző lándzsáinkkal a tallósi grófok címeres autóját talián sofőrjével együtt. Egy-két százmeteren a gyorsabb lábak még bírták is az iramot, de végül csak nekünk kellett megbékélnünk a csatavesztéssel. Szomorú tekintetek meredtek a vesztett ütközet színterére, de hamar meg is nyugodtunk, mert az ilyenféle védő bástyák hosszúéletűek sohasem voltak, legfeljebb az egy órát ha megérték. Szerencsénkre ez a szörnyeteg, melyet egyszerre csodáltunk, de gyűlöltünk is, hetenként egyszer gyúrta bele az út porába levetett holmijainkat. Gyakoribbak voltak a szekerek, no ezeknek sem ért egymásba a rúdjuk. Na dehát az autók, ha nem is tarkították túlságosan a mi lassúbb tempóhoz szokott életünket, akadt ezenkívül sok egyéb, ami színessé varázsolta napjainkat. Jöttek falunkba messze idegenből, mésszel, gyümölccsel megrakott szekerek az ország ki tudja mely részéből. De előbb essék azokról szó, akik inkább vásárlási szándékkal érkeztek, vagyis árut vinni akartak, ha ugyan lehet azt árunak nevezni, amiről itt mindjárt szó esik. Ezek a keveset hozó, de sokat vinni akaró szekeresek a "rongyások" voltak. Mi rendszerint játék közben szereztünk tudomást érkezésükről, amikor felhangzott az ismert "nóta". Csontéééér, rongyéééér, öregvaséééér, porcelánedéééény... Mi ezt a dallamot már olyan jól ismertük, hogy még nem is láttuk az utca kanyarulata miatt a rozzant szekeret, de már tudtuk, hogy ez csakis a vörös Samu lehet a szürke gebéjével. Gyorsan szedtük a sátorfánkat és irány elébe. Na mert hát ezt az illendőség úgy kívánta, hogy a kellő tisztelet meg legyen adva a vén bagórágónak. Nekünk is kijárt a kék, piros, vagy zöldköves "aranygyűrű", ez mind csak előlegként a kellő felhajtásért. Csaptunk is érte olyan lármát, hogy a féirevert harangok sem keltettek volna nagyobb riadalmat községünk békés lakói között. Azért csak mindig akadt egy komolyabb felnőtt, aki csendre intett bennünket, és ez még a jobbik eset volt, mert olyan valakivel is összetalálkozhattunk, aki a botját vágta közibénk, és ilyen esetben már csak az volt a kérdés, hogy hányunkat talált és nagyon, vagy csak éppenhogy? De a rongyász, a vén zsivány, már elérte célját, a falu népe már az utcára sereglett, hát kinek ne lett volna valamiféle eldobott gönce, kimustrált kacatja, rozsdás kerekabroncs, vagy miegyéb? Megindult a vásár, kezdődött az alkudozás: mennyiért, miért és mit? A szekéren, az ülésdeszka alatt jókora Étéktől északra, a legyező jobb ágának legészakibb pontján terül el.) Itt a szemtanúk az igazán fontosak, ezért a tizenegy meghallgatott lélek közül csak az ő vallomásaikat idézzük. Ilyen volt például a lidértejedi, 60 éves Szabó István, aki elmondta, hogy "szintén aznap estvefelé, azmellyen tudniaillik az röpölés volt, látta Libárdi Istványnét jönnyi Ethébűl Tejed felé, Fúró Kacsát pediglen sem aznap, sem azelőtt való napokban nem látta, sem Tejedben létének senkitől hírit nem hallotta." (Folytatjuk) ÉLŐ MÚLT láda volt a szalmába bepakolva és abban csillogó, fénylő kincsek. Darabos, vastag, fehér cseréptányérok, hasonló durván megmunkált bögrék, kisebb-nagyobb tálak, de akadtak szépdíszítésű poharak, csészék is - esetlep pénzért, de ez igencsak ritka fizetőeszköz volt, inkább csak az árpa, rozs, de legfőként a kukorica került a fonott szalmakosárba. Ezen a fonatok sorai jelölték a "hiteles" mértéket. Olyanok is akadtak még, akik a marék mellett kardoskodtak, de ez már akkor sem volt divatban. Legtöbb esetben azért csak a szemmértékre hagyatkoztak, hiszen a szem az, ami mindig kéznél van. Na és ha mindkét fél megelégedésére szolgált a becslés, akkor ki bánta? A rongyász, biztosan nem. Könnyebb dolgunk volt a gyűrűkkel. Azt már három patkóért is kaptunk. Nagy volt a nyüzsgés, válogatás, ürült a láda, növekedett a kupac a szekéren, volt úgy, amikor lépést sem kellett tovább húzni a jámbor szürkének a terhet, egy álló helyben púposra rakodott a vén rongyás a falu minden tájáról összehordott lim-lommal. Elégedett tekintettel méregette, mustrálgatta vagyonkáját, magában már bizonyára azt számolgatta, hogy ezért a rakományért majd mennyi pénz üti a markát, és azon hány láda csecse-becsét vásárolhat újra? És talán a legközelebbi útja járt már a fejében, az aligha Kosút lesz, hiszen ezt most letarolta kopaszra. Sajnáltuk is kicsit, hogy egyhamar nem jön, mert a mi sivár gyermekéletünkben az ilyen események nagy élményszámba mentek. Kis falun kacatok, rongyok, félrevetett értéktelen lim-lom,, hát még ebből is meg lehetett élni? Úgy tűnik, igen. A "vörös rongyás" legalább is ezt igazolta. És az ilyen apró-cseprő valós történeteket megírni, érdemes-e? Talán igen. Mert az ilyen régi időkre, mindig szép az emlékezés. Audi János A HÉT 13
