A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-04-19 / 16. szám
nak) a magyar diákok, így aligha meglepő, hogy a komáromi találkozón is a reálértelmiségiek és a technokraták domináltak. A több mint 110 részvevőből jó ha egy-két filosz vagy lelkipásztor akadt, tehát kissé nagyképűen azt is mondhatnám, hogy ezen a napon műszaki értelmiségünk gondolkodásmódját volt alkalmam tanulmányozni. E sorok írója már évekkel ezelőtt cikkezett arról, hogy milyen fontos lenne a csehszlovákiai magyar szellemi és közéletbe aktívan is bekapcsolni reálértelmiségünket. Akkoriban érthető módon a felkínált szereplehetőség még jóval kisebb volt, ma viszont alig van olyan terület, ahol természettudományos és műszaki értelmiségünk ne találna magának testre szabott feladatot. Politikai mozgalmainkban ma már ők a hangadók; sokan közülük önkormányzati képviselők, sőt jónéhány polgármester is kikerült soraikból. íróinkkal ellentétben 'technokratáink" magabiztosak, öntudatosak és vállal kozókedvűek. Igaz, egzisztenciájuk is szilárdabb talajon áll, hiszen munkájuk nem kötődik kimondottan az anyanyelvhez, ahhoz a nyelvhez, amelyet törvény és rosszindulat egyaránt megzabolázni kíván. Jó volt hallani az egykori prágai diákok szájából, hogy a diploma megszerzése után a legtöbbjük útja haza, a szűkebb pátriába vezetett; ott kívántak egzisztenciát és családot alapítani, ahonnét annak idején elindultak. A Komáromban megjelentek többnyire a harmincasok korosztályát képviselték. Sokan közülük már felelős beosztásban dolgoznak, tehát nagyobb beleszólásuk is lehet környezetük dolgainak alakításába. Határozottan meglepett viszont, hogy ezen az összejövetelen hangosan "artikulálta" magát egy új réteg, a magánvállalkozók csoportja, amely nem közalkalmazottként, hanem az anyagi megszorításoktól megszabadulva, saját sorsát kezében tartva kíván a köz javára munkálkodni. Nem sokon múlott, hogy ott Komáromban ki nem kiáltották a Csehszlovákiai Magyar Vállalkozók Szövetségének a megalakulását, de ez szerintem csupán idő kérdése. A spontánul kibontakozott vitában többen is hangsúlyozták, hogy a vállalkozók lehetnek azok, akik szilárd anyagi támaszai lesznek a csehszlovákiai magyar kultúrának és szellemi életnek, ők lehetnek azok, akik a különböző alapítványokra pénzt fognak befizetni, akik új erőt öntenek a megfáradt csehszlovákiai magyarságba. Milyen kár, hogy íróink nem hallhatták ezeket a buzdító szavakat. Minden bizonnyal visszatért volna az életkedvük. Lacza Tihamér (Fotó: Gyökeres György) NÉPRAJZ MINDENKINEK A szemverés jelentősége a baromfitartásban a Csallóközben és Mátyusföldön A baromfitartás a Kárpát-medencében letelepített magyarság körében a környező népek hatására alakult ki és terjedt el. A 16-17. századi magyarságon a majorsági gazdálkodás kifejlődésével árutermelő ágazattá vált. Fokozatosan egyre általánosabb és elengedhetetlenebb része lett a paraszti állattartásnak is. A 19. század folyamán vidékünkön jelentős baromfitartásról adhatunk számot. A tyúk, a liba, a kacsa tenyésztése, nevelése a családi közösségek munkamegosztása során a gazdasszonynak jutott. Az apróállatok neveléséhez kapcsolódó különböző népi hiedelmek közül jelentős szerepet játszott a szemverés, amely gyakran kellő elővigyázatosság hiányában az egész fiatal állatállományt is tönkretehette. A szemverés Európaszerte közismert eleme a népi hitvilágnak, a népi gyógyításnak, és többféle betegség okozója lehet. A néphit szerint szemveréssel, igézéssel meg lehet rontani minden gyenge, védtelen élőlényt. A rontás elkerülésére különböző eljárásokat ismertek. A keltetéshez szükséges fészek elkészítésekor a kosár fenekére egy rosszabb férfigatyát, majd szalmát tettek, s erre ültették meg a kotlót. Ezzel egyben a tojások termékenységét is befolyásolni kívánták. A kislibákat mindjárt a kelés után egy rostába tették és tűz felett megforgatták, hogy ellenállóbbak legyenek az ártó szemekkel szemben. Hasonló célzattal az egy-egy libacsapat megkülönböztetésére szolgáló jelöléskor, a "körömvágáskor' a levágott körömdarabokat összeszedték, elégették, s az így nyert hamut a kislibák vizébe keverték. Gyakran a kisállatok lábára piros cérnát kötöttek, hogy így elkerüljék az igézést. Hasonlóképpen piros szalaggal díszítették a fiatal baromfiak ólját is. A fiatal állatokkal nagyon elővigyázatosak voltak, mert elvesztésük nagy veszteséget mért a háztartásra. Másnak csak akkor mutatták meg őket, ha eladóak voltak. De ilyenkor sem hagyták megbámulni vagy nagyon megdicsérni. A néphit szerint az erős szem árthatott nekik, s annak, aki megnézte őket, meg kellett őket köpöznie, hogy megelőzze a bajt. Általánosan elterjedt hiedelem volt falvainkban, hogy az, akinek az orra felett össze volt nőve a szemöldöke, a fiatal állatokat könnyen megronthatta. A megérett, szúrós szemű öregasszonyokra mondták, hogy tudnak igézni. A rontó személy távozása után a szemverés első tünetei rögtön megjelentek az állatokon, amelyek izzadni kezdtek, "csetresek voltak", elbágyadtak, s egyensúlyukat vesztve támolyogtak, elhagyták magukat. A megrontott állat gyógyítását azonnal el kellett végezni, mert úgy tartották, hogy "belealudt az igézésbe", akkor már nem lehetett rajtuk segíteni és elpusztultak. Ha észrevették, hogy a kislibák izzadni kezdtek, gyorsan hideg vízzel megszöktették őket, "s elmúlt róluk a nyavalya". De ennél sokkal hatásosabb volt a Mátyusföld- és Csallóközszerte általánosan elterjedt vizelettel való mosdatás. Az igézés gyógyítására vidékünkön általánosan elterjedt volt a szenesvíz használata. Ezt, mivel elkészítése közben nem volt szabad beszélni, "szófián víznek" is nevezték. Egy pohár vagy kisebb tál hideg vízbe 3, esetenként 7 tüzes faparazsat dobtak úgy, hogy mindegyiknél valakire gondoltak, aki megnézhette a beteg állatokat. Ha a parazsak leültek a víz aljára, ez a betegségét igazolta. Azután ezzel a vízzel szöktették meg a kis állatokat, illetve inni adtak nekik belőle. A megrontott állat gyógyításának egy másik elterjedt módja volt a füstölés. Gyakran a fészekről, ahol kikeltek a kislibák, szedték össze a pelyhet, "pöhűt", a tojásdarabkákat, a "tojáspörcületeket", s ezt dobták a tűzre, miközben az állatokat egymás után egyenként egy rostában a füst felett a gazdaasszony megpörgette, majd "visszájám! a háta mögé kifordította" őket. A nagyobbacska, már tollasodó libákat igézés esetén a tollúkból tépve, s ezt tűzre vetve füstölték meg hasonlóképpen. Más esetben pedig szalmát gyújtottak, s e fölött füstölték meg a rontásban szenvedő kis állatokat. Gyakran kíváncsiak voltak az igéző személyére is. Vidékünk embere úgy hitte, hogy a hirtelen elpusztult háziállat máján rajta van annak a képe, aki megrontotta. Danter Izabella A HÉT 11
