A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-11 / 2. szám
/ // f ' ELD MULT Csúfolódó falvak Gömörben NÉPRAJZ MINDENKINEK Akit igazán szeretünk, tisztelünk, azt nemritkán valamilyen megkülönböztető csúf- vagy becenévvel szoktuk illetni. Ez az idővel regadványnéwé kövülő állandó jelző az illető szembetűnő tulajdonságait, viselkedésmódját, küllemét "csúfolja ki" és olyannyira természetessé válik, hogy magára nézve még a "megcsúfolt" is érvényesnek fogadja el. Ugyanez a — megkülönböztetésen alapuló — csúfolódás, csipkelődés figyelhető meg falvaink között is. Annak ellenére, hogy olykor akár bicskázásra is sor kerülhetett egyes települések fiatalsága között egy-egy nem egészen jól megválasztott csipkelődő ugratás miatt, lényegében falvaink népe magára nézve is érvényesnek, hitelesnek fogadta el ezeket a megkülönböztető jelzőket, tréfás, ugrató történeteket. Igaza van Mikszáth Kálmánnak, amikor ezzel kapcsolatban így ír: "Aranyból van itt a rög is, mellyel meghajítjuk egymást". Ez a falvaink közötti, vetélkedésszámba menő csúfolódás, egymás pellengérre állítása, külön műfajt teremtett a magyar (és nem csak a magyar) folklórban. Falucsúfolók néven tartjuk számon azokat a tréfás jelzőket, szólásszerű hasonlatokat, anekdotaszerű történeteket, amelyek egy-egy falu népének jellegzetes tulajdonsága, sajátos nyelvjárása, viselete, speciális foglalkozása, esetleg logikátlan gondolkodása vagy éppen nagyon is szembetűnő agyafúrtsága elé tartanak görbe tükröt. A továbbiakban e gyakori, ám nem eléggé kutatott és ismert folklórműfaj főbb jellemzőit mutatom be, elsősorban gömöri példákra hivatkozva. Két főbb csoportba sorolhatjuk őket. Az elsőt a klasszikus falucsúfoló történetek alkotják, amelyeket a magyar folklorisztika egy dunántúli településről, Gyulafirátótról rátótiádáknak is nevez. Ezek a történetek általában nemzetközi vándortémákat dolgoznak fel, mutatnak be mindig egy-egy konkrét településre alkalmazva. így aztán a templomtoronyra felhúzott bika történetét egyaránt csak-ott-megtörténtként mesélik Német- és Csehország egyes falvaiban ugyanúgy, mint mondjuk Bulgáriában vagy a magyar nyelvterületen. Gömörben két településhez, Ráshoz és a közeli abaúji Tornagörgőhöz kapcsolódik feltűnően sok, nemzetközi vándormotívumon alapuló falucsúfoló. Az imént említett történeten kívül mindkét település lakóival kapcsolatban számontartják a környékbeliek a rossz helyre épített templom továbbtolásáról szóló közismert mesét. Az 1898-ban született Nagy Lajos Felsővályon így mesélte el a történetet: Rásban "nem jó helyen vót a templom. Összebeszéltek a parasztok, hogy eltolják. De hát hogy? Hogy tudják meg hát, hogy odébbtolták? Aszmondja az egyik paraszt, hogy: — Hát, idehallgassatok! Én levetem a nagykabátomat és idetesszük. Aztán addig tójuk, míg a kabáthó nem ér. Tóták ők a templomot, aszmondja egyszer az ember, hogy: — Komák! Megájjatok, elmenek má, megnézem: rá ne tójuk a nagykabátra! Bizony má nagykabát nem vót! Mer elvitték. No, aszmondja: — Má rátótuk a kabátra! Az efféle (még egyszer hangsúlyozom: egész Európában ismert és rendkívüli módon elterjedt!) történetek egyegy falu lakóinak a bugyutaságát pellengérezik ki. Ez az ostobaság azonban sok esetben csak látszólagos, s éppenhogy nagyon is csalafinta agyafúrtságot, kópéságot takar. Ennek szép példája az erdőben keresztbe vitt létra meséje, amelyet a csallóköziek a vajkaiakra, a zoborvidékiek a barslédeciekre, a gömöriek pedig a rásiakra és görgeiekre fogtak. A történet lényege, hogy a földesúr parancsba adta parasztjainak, szedjék le az erdejében mértéktelenül elszaporodott varjak fészkeit. Fizetségül azt a fát ajánlotta fel nekik, amelyet a létra odaszállítása során ki kell majd vágniok. Nos, az agyafúrt (s persze fahiányban szenvedő) parasztok a létrát, természetesen, keresztben viszik az erdőben, hogy minél több fát vághassanak ki. "Mert vót a parasztnak esze" — zárta le a görgeiekről elmesélt történetét az 1925-ben született Juhász János, Rudnán. A falucsúfolók másik csoportját azok az egyszavas jelzők vagy néhánytagú szókapcsolatok, szólások alkotják, amelyek egy-egy falu népének legjellegzetesebb tulajdonságát domborítják ki. A Rozsnyó melletti csucsomiakat például gorgolyoknak hívják, sajátosan archaikus nyelvjárásukra utalva (ők a fát ugyanis nem görgették az erdőből, hanem gorgolyították). A zöldségtermesztéssel foglalkozó szalóciak répások, a körösiek pedig gyűrűsök voltak (ez utóbbiak a rongyász zsidóhoz elszegődve kocsival házaltak a környéken és rongyot gyűjtöttek. Cserébe igen gyakran ócska gyűrűket adtak, s innen megkülönböztető nevük). Szintén jellemző foglalkozásra utal a rudnaiak ragadványneve, akiket a környékbeliek sárgahas úaknak neveznek, mégpedig azért, mert a falu férfilakosságának a zöme a közeli vaskőbányában dolgozott, és a sok csilletologatás nyomán a ruhájuk a hasuk táján a vasérctől, rozsdától megsárgult. A sort szinte vég nélkül folytathatnám. Úgy vélem azonban, hogy ennyi példából is látni lehet: a különféle falucsúfoló történetek, állandósult jelzők annyira hozzátartoznak egy-egy vidék falvainak valós képéhez, mint a helyi viselet vagy a jellemző architektúra. Elfelejtődésükkel, elkopásukkal tájegységeink sajátos íze, zamata szegényedik pótolhatatlanul... LISZKA JÓZSEF A HÉT 15
