A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-04-12 / 15. szám
ÉLŐ MÚLT kötés motívuma ölt konkrét nyéki alakot a boszorkányhiedelmek sokaságából. A 36 esztendős, nyéki Ns Végh Jakab vallomásában is a megkötés esetéről van szó: "... egyebet nem tud vallannyi, hanem egykorban Csütörtökben (ti. Csallóközcsütörtökre) menvín Szabó Ferenc kocsiján az fatens, Nagy Kata is véle lívín, nemzetes Takács György uram paripán nyargalódván Pinkekarcsa táján, látván Nagy Kata azt, s mondván illy szóval: »Ördög, vesd meg hálót!« - arra a szóra mindjárt elesett a ló víle desolálván (ti. cserben hagyván a gazdáját)". A koronát a gyanúba kevert özvegyet terhelő vallomásokra az a két nyéki asszony tette föl, akik szegény Kata gyermekeinek egy-egy könnyelműn dicsekvő kijelentésére hivatkoztak tanúságtételükben. Ns Szabó Ferenc hitestársa, Antal Katalin azt hallotta "Nagy Kata gyermeki(nek) szájokbul, hogy az anyjok minden iccaka az ablakon kimegyen, és kenyeret hoz nekik. Azt is vallja, hallotta ugyanaz gyermekek szájokbul: hagyján, ha mocskosán járnak is, de ugyan éjjel gyócsban s patyolatban járnak, és Karcsákon az kemence tétéin táncot járnak". Itt és a következő — ma utolsónak idézett - vallomásban azokról a ma már nem látható csallóközi közös kenyérsütő kemencékről van szó, amelyekről Vályi András a 18. század végén, majd Ipolyi Arnold, rajzukat is közölve, oly nagy szeretettel és ámulattal értekezett Csallóközi úti-képek c. tudósításában. Ezek a gyakran ház magasságú, kúpos alakú kemencék a kertek alatt fehérlettek, nem sokan, csak öten-hatan egy-egy csallóközi falucskában, sárfalú kerítéssel, s méreteik tették elképzelhetővé, hogy a boszorkányok éjnek évadján az üstökükön ropják a ledér táncokat. Nagy Ferenc felesége, a 23 éves Neszméri Katalin "egyebet nem tud vallannyi, hanem az elmúlt télen az gyermekek sütőkemencébe bújván, az fatens is közikben — az gyermekek mondták a latensnek, hogy Nagy Kata leánya azt mondotta, hogy ük, mihelt beestveledik, mindjárt Somogyi kastéllyához mennek, és esznek, isznak, táncolnak. Melly szókot a fatens újonnan megkérdezett Nagy Kata leányátul, ha úgy van-e, kire felelt, csak hitette őket." (Folytatjuk) A tatárjárásról Rogerius mester ilyen kánok vagy százan. Békében és siralmas éneke (részlet) Én pedig bújdostomban, ínségemben úgy koldulgattam erdők szerte. Olyanok alig adtak egy kis alamizsnát, akiket én azelőtt bőven ajándékozgattam. Utóbb éhség, szomjúság odavert, hogy éjnek évadján a szigetbe lopóztam, forgattam a holttesteket, hogy az alájuk temetett lisztet, húst, egyetmás ennivalót megtalálhassam. Aztán azon éjjel ki is hurcoltam messze az erdőbe, amit kaparinthattam. Gondolja meg Uraságod, mely sanyarú élet volt ez! Az öldöklés után tíz-húsz nap is elmúlt, hogy a szigetbe lopózkodva a holttesteket rángattam. Méltóztassék elgondolni, milyen gyász, bűz, iszonyat volt ott! Ki ne borzadna, ha rágondol a keserves állapotra? Kőlyukakba, vermekbe, fák odvába kellett húzódnom; a tatárok pedig, mint a nyulat és vadkant nyomozó ebek, átfutkosták a tüskék sűrűjét, erdők sötétjét, vizek mélységét, kietlen puszták belsejét. Azokat az erdőket egy hónapig, vagy tovább is kutatták. Mikor pedig azon a környéken az utolsóig mégsem tudták kiirtani a lakosokat, cselhez folyamodtak. Miképpen csalták lépre a tatárok az erdőkön bújdosókat A csel a következő volt. Fogtak el az erdőkön lappangókból s ilyen izenettel küldözték szét őket: aki meghódol, annak bizonyos határidőn belül szabad hazatérés engedtetik. Hittek a szónak az emberek, hiszen már éhen haldostak; akik hát még élve maradtak, visszatért kiki a hajlékába. Olyan rengeteg erdőségben számtalan nép ellapanghatott; amint hát előjöttek, háromnapi járóföldre újra megnépesedett a vidék. Azután mindenki falu urat választhatott magának a tatárok közül s mivel már aratás ideje következett, szépen learattak, magot, szalmát, szénát, egyebet csűrbe takartak. Együtt voltak velünk tatárok és kunok és sokan közülük nagy örömben voltak, mikor látták, hogy atya leányát adja nekik gyönyörűségükre, férje a feleségét, bátya pedig szép húgát, csakhogy a mága életét megvásárolhassa. A nép fölé kánokat (parancsolókat) rendeltek a tatárok, hogy azok törvényt lássanak és gondoskodjanak ló, marha, fegyver, ruhanemű, ajándék beszolgátatásáról. Ezek közül a tatár urak közül való volt az is, akinek én jutottam foglyul; ez körülbelül ezer falunak parancsolt. Voltak pedig az bátorságban éltünk, mindenkinek igazságot szolgáltattak. A kánoknak küldözték a legszebb leányokat, de azok juhot, ökröt, lovat adtak az ilyen ajándékért. Majdnem minden héten egybegyűltek s én gyakran közéjük mentem az én kánommal, hogy lássam életmódjukat, megismerkedjem egyik-másik előkelőbbel és fürkészszem, nem nyílnék-e valamerre szabadulás útja. Egy alkalommal minden kán olyan parancsot adott ki, hogy bizonyos falukból a férfiak, asszonyok, gyermekek jelenjenek meg színük előtt ajándékokkal. Nem kis félelmet hozott reánk ez a hír, mert sehogy sem szántam magamat, hogy magukkal a kánokkal én is majd a sereghez csatlakozzam, semmint olyan kétségek között a faluban maradjak. Ott maradtam hát ruhátlan, mezítláb szekérőrzőnek olyan magyarok sátra körül, akik már tatárokká lettek. A kánok pedig, mikor ama rendelt ajándékokat átvették, az ajándékok hozóit egy völgybe vezették s ott kifosztva, megmeztelenftve őket rettenetes módon legyilkolták. Miképpen élt e siralmas ének írója a tatárok rabságában? Mikor én az öldöklésnek hírét vettem, rögtön egy tatárrá lett magyar hatalma alá vetettem magamat. Ez az ember nekem való nagy kedvezésnek tartotta azt, hogy szolgájává lennem megengednie méltóztatott. Az alatt a néhány nap alatt, amelyet nála töltöttem, lelki szememmel szüntelen a halált láttam magam előtt. Láttam pedig ez idő alatt számtalan kunt és tatárt, amint mindenfelől özönlöttek zsákmánnyal rakott szekerekkel, barmokkal, különféle eszközökkel. És mikor kérdeztem, mi dolog ez, azt felelték, hogy egy éjtszaka körülvettek valamennyi meghagyott falut s megitatták szablyájukat a megöltek vérében. Mindama falukból csak nagyon kevesen menekültek el olyanok, kik az erdőkön és a barlangokban elrejtőzhettek, úgyhogy az egész tartomány teljesen kipusztult. De a gabonát, szalmát nem égették föl, sem a házakat, hanem ezeket a maguk hasznára szánták. Ebből bizonyosra vettem, hogy azokoa a részeken akarnak telelni, vagy cselédségüket telepítik oda, hogy télire legyen a lovaknak hajlék és élelem.- Később megtudtam, hogy minden úgy is volt. Mert ideig előrelátásból életben hagyták a föld népét, hogy bearasson, beszüreteljen, de azt már nem akarták, hogy fogyasszon is. A HÉT 13
