A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-04-05 / 14. szám
ÉGTÁJAK Arthur Rimbaud versei Szegény szivem kiáll a tatra, szűzdohánnyal paskolt szivem, freccsen a forró zupa rajta, szegény szivem kiáll a tatra: vad röhejben tör ki a banda és szitkozódik éktelen, szegény szivem kiáll a tatra, szűzdohánnyal paskolt szivem. Ó kastélyok, ó nyarak Ó kastélyok, ó nyarak! Mely lélekben nincs salak! Ó kastélyok, ó nyarak! A sors varázsát ismerem, azon ki nem fog senki sem. Üdv néki mindig amikor a gall kakas kukorikol. Több vágyam nem lesz sohasem: átvállalta az életem. Test-lelkem foga e varázs, széthullott minden akarás. Milyen értelmet hord szavam? Szavára megfut s elsuhan! Ó kastélyok, ó nyarak! Kardos László fordítása Az ellopott szív Hogy is viselné el az árva trágár kaszárnya-szitkaik! A kormányon sok mocskos ábra, hogy is viselné el az árva? Ó, tenger, nagy abrakadabra, vedd szivem s mosd tisztára itt! Hogy is viselné el az árva trágár kaszárnya-szitkaik? Nagy Zoltán grafikái Ha már bagójuk is kevés lesz, mit tegyünk, ellopott szivem? Jönnek bacchusi böffenések, ha már bagójuk is kevés lesz, az émelygéstől mit se érzek, amíg taposnak szivemen: ha már bagójuk is kevés lesz, mit tegyünk, ellopott szivem? Somlyó György fordítása Ami örök Megtaláltam újra! Mit? Ami örök. A tenger — egybegyúrva a Nappal. Őrszem, tiszta lélek, mormoljuk el itt láng napok, vak éjek vallomásait. Ami benned ember, ami földre von, szétszakítva leng el, s szállasz szabadon... Mélyedből tör égre, atlaszfény-parázs, Parancs s Akarás, s nem szól senki: végre. A remény is széthull, nincs több orietur. Tudás-szenvedés, biztos büntetés. Megtaláltam újra! Mit? Ami Örök! A tenger — egybegyúrva a Nappal. Kardos László fordítása EGY ÉVAD A POKOLBAN Valaha, ha jól emlékszem, lakoma volt az életem, amelyen megnyílt minden szív, ömlött minden bor. Egy este térdemre ültettem a Szépséget. És epésnek találtam. És kiszidtam. Fegyvert fogtam az igazság ellen. Elmenekültem. Ó boszorkányok, ó nyomorúság, ó gyűlölség: ti, akikre kincsemet bíztam. Sikerült kirekesztenem elmémből minden emberi reménységet. A vadállat sompolygásával vetettem magam minden örömre, csak hogy befojtsam. Hadd harapdáljam a puskatust, mielőtt meghalok — szóltam a hóhérnak. Valaha... Magamra idéztem minden csapást, hogy homok és vér alá fullasszanak. A balszerencse volt az istenem. Végighenteredtem a sárban. A bűn levegőjén szárítkoztam. A bolondját járattam az őrülettel. És a tavasz meghozta iszonytató idióta vigyorgásomat. Nemrég, már-már azon a ponton, hogy utolszorra kihörgök, mi jutott eszembe, mi nem. Ha felkutatnám annak a valaha-volt lakomának a titkát! Hátha megjönne tőle az étvágyam. A titka — a részvét. Már ennyiből is látni: nyilván csak álmodtam ezt. "Hiéna maradsz! és így tovább..." S az, ki ily pompás álmokkal jutalmazott, a Gonosz rám kiáltott: "Te minden mohóságoddal, önzéseddel és minden főbűnökkel: úgy érdemeld ki a halált!" Jaj! Ez túlontúl sok nekem. — Kedves Sátán, kérve kérlek, ha tán kevésbé döfölnél tekinteteddel! S ha megvárnád hitványságaim apraját, egyet-kettőt ha mi még hátra van; neked, ki kedveled az íróban a tanító- és leírókészség teljes hiányát, kitépek néhány undorító lapot jegyzőfüzetéből az elkárhozottnak, aki vagyok. Határ Győző fordítása A HÉT 17
