A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-03-29 / 13. szám
SZABADIDŐ Lovicsek Béla Aranylahodalom után Jóval éjfél után ért haza a két öregecske az ünnepségről. A magas, szikár, deresbajszú férfiember kissé kótyagos fejjel leült a dikóra, rágyújtott. A fényes szemű, gömbölyded aszszonyka is leült, sóhajtott. — Szép ünnepség volt, Mihály... Még annyi népet...! — Ezt is megértük, Gizám... Ki hitte volna...?! Hirtelen hangot váltott az asszony: — Állandóan járt a karod a pohár után, akár a gödörásó bágeré, fene a gigádra! — Mért ne járt volna?vonta meg a vállát a bajszos. - Életében csak egyszer üli meg az ember az aranylakodalmát. — Már csak azt vártam, mikor fordulsz le a székről - mondta az asszony elvigyorodva. - Fajin lett volna, ha a híres vőlegény az asztal alatt hevert volna. A férfiember két füst között ráemelte a tekintetét: — Rengett volna a hájad a röhögéstől, mi!? — Hogy még a hájam! - méltatlankodott az asszony. - Kicsit megerősödtem, de hájas azért nem vagyok., — Alinál csak a tükör elé pucéran, majd meglátnád! Az asszony elvörösödve nagyot fújt: — Te meg ösztövér vagy, mint a szőlőkaró. Ruhaakasztó fogasnak is beállíthatnának egy váróterembe. — Nocsak, nocsak — mondta a férjuram gunyorosan, s a fejét ingatva. — Bezzeg, ötven évvel ezelőtt! Mennyire tudtál örülni a fogas egyik ágának! Csak úgy nyerítettél a gyönyörűségtől, Gizám! — Szégyentelen vénember!... Mikor nő már be a fejed lágya? — Benőtt az már regen... Hanem tölthetnél egy pohárkával békítőnek. Vérré válna bennem. — Azt ugyan lesheted, vén kujon! — Majd töltök én magamnak. — El is töröm a karod a sodrófával! A szikár ember szomorú tekintettel kérdezte: — Hát így szeretsz te engem, Gizám? — Hol van már a tavalyi hó! — Bezzeg, ötven évvel ezelőtt! — Az akkor volt... - mondta el mélázva az asszony. — Akkor még szerettelek... — Én is téged... bolondulásig, Gizám... — Hát persze — komorult el az 30 A HÉT asszony arca. — Hat hónapi házasság után én fajtalankodtam a pelyvásban a szomszéd Marissal?- Tüskébe hágott, azt pityiszkáltam ki a talpából - felelte a férfi lehajtott fővel, befelé vigyorítva.- Igazán?... Akkor miért a kishasa táján kerested azt a tüskét éppen a mi pelyvásunkban?... De meg is kapta a magáét!- Veszedelmes menyecske voltál, Gizám, az már igaz - bólogatott a bajszos. — A Finta Borit is megkergetted alaposan a petrencehordó rúddal az erdő alatti réten, pedig csak makkoztunk a tölgyfa alatt... — Nevetve folytatta. - Lobogott a hajatok, akár a fáklya lángja. Szerencséjére jobban tudott szaladni, mint te.- Röhöghetsz, vén kujon, megérted te a pénzed... - mondta az asszony szemrehányón, s kuncogni kezdett. - Hanem a Balia Kata már nem úszta meg szárazon a szőlőhegyen a cseresznyefa alatt. Jót a derekára sóztam egy karóval. Még három hét múlva is ferdén húzta a farát, akár egy csípőficamos.- Az én tomporom is sajgóit vagy két hétig - mondta a férfi panaszos hangon. - Kínszenvedés volt asztalhoz ülnöm. Legszívesebben térdelve ettem volna. Törődtél is vele, egy pillanatra sem esett meg a szíved rajtam.- Hát persze... nem esett meg...— mondta az asszony fura, számonkérő ízzel. — Azért bírtam ki veled ötven évet, a fene vigyen el! Uram-lsten, ötven hosszú évet!- Elvégre örök hűséget esküdtünk egymásnak az úrasztala előtt, Gizám, vagy nem?- Te aztán tartottad magad az eskühöz.- Téged azért sohasem rövidítettelek meg, nem lehetett rám panaszod, Gizám.- Az volt a szerencséd, hogy én... hogy én... — mondta az asszony lehajtott fejjel, némi szégyenkezéssel.- Az az igazság, hogy lassú vérű teremtés voltál...- Az voltam, elismerem, különben már régen elfogytál volna a gatyádból, és deszkát árulnál a temetőkertben.- Meglehet, Gizám, meglehet, de abban biztos vagyok, hogy nem a szomszéd Maris mellé temettettél volna.- Azt hiszed, annyira rosszmájú vagyok? — kérdezte az asszony csendesen, békülékenyebb hangon. Elhallgattak. Csak a falióra egyhangú ketyegése verte fel a szoba csendjét. — Tudod mit mondok en neked, Gizám? — emelte fel a fejét hosszú hallgatás után a férfi. — Ne zsörtölődjünk még most is, ezen a szép napon. Ami volt, elmúlt, szép volt, jó volt, ború is volt meg derű is, öröm is meg keserűség is... De most végképp nem panaszkodhatsz, Gizám: megvagyunk
