A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-03-29 / 13. szám
MásiH történelem GONDOLKODÓ Amikor tavaly tavasszal az Együttélés Politikai Mozgalom létrejött, a választási kampány idején megfogalmazódott egy magyar egyetem alapításának a gondolata. A szlovák közéletben és a sajtóban ez az igény - még így, a megfogalmazás szintjén is — óriási ellenállást váltott ki, kemény magyarellenes hullámokat vetett, tele buta és megalapozatlan indulatokkal. Hogy ma Szlovákiában egy ilyen intézménynek van-e reális alapja, s hogy ezt esetleg mi módon lehetne - kellene - megvalósítani, arról egyetlen szót sem ejtettek; sem az illetékesek, sem az illetéktelen ökölrázók. Az egyetemalapítást - erre külön törvény kell - magam is kétségesnek találtam, ám egy önálló magyar főiskola már elérhetőbb lehetőségként jöhetett számításba. Ugyanis ez utóbbi létesítéséhez elegendő az illetékes minisztérium döntése. A szlovák kormányzat azonban ez utóbbi lehetőségről sem volt hajlandó tárgyalni; kifogás és "ellenérv" legalább tonnányi látott napvilágot, de arról nem esett szó, hogy milyen űrt pótolna — kellene pótolnia! - egy ilyen magyar nemzetiségi intézménynek. Akkorában például olyan egyszerűnek tűnő kérdés fel sem vetődött, hogy Szlovákia népességének számaránya szerint miként alakult a felsőoktatási intézmények száma? Ám lássuk a tényeket. Szlovákiának jelenleg öt millió lakosa van, s összesen tizenhárom egyeteme és főiskolája, közöttük egyetlen magyar sem. Holott, ha a lakosság létszámát elosztjuk a felsőoktatási intézmények számával, akkor az derül ki, hogy a közel háromnegyedmilliós magyar kisebbséget — az arányok egyenlősége alapján — nem egy, de akár két felsőfokú oktatási intézmény is megilletné. Azon egyszerű oknál fogva, hogy az aktív magyar népesség ugyanolyan arányban járul hozzá ezen intézmények fenntartásához, mint a szlovákság - lévén ugyanúgy adófizető polgára az államnak! Ez az egyszerű számtani művelet is fényt derít arra, hogy a megtermelt javak arányos elosztása - visszajuttatása — körül nincs minden rendben. Természetesen — vagy inkább: természetellenesen! — a magas hivatalokban, ahol a javak elosztása történik, az arányok ilyen szempontból való figyelembevétele ismeretlen. Méghozzá több, mint hetven esztendeje. S mert a nemzetiségi gondokkal kapcsolatban a gazdasági vonatkozású kérdések általában mindig háttérbe szorultak, a nemzetiségi intézményrendszerre fordított anyagi támogatást a kormányzat valamiféle nagyvonalú adománynak tekintette, s tekinti ma is. Megfeledkezvén - s ma is mélyen hallgatnak erről hogy a szlovákiai magyarság évente folyamatosan milliárdos értékeket hoz létre, amelynek töredéke - szerintem egyetlen százaléka - bőségesen elegendő volna a nemzetiségi intézményrendszer anyagi fedezetére. De mivel erről szó se esett mindmostanáig, tovább tartja magát az a hamis "elmélet", hogy az állam a nemzetiségi kultúrára, oktatásügyre, stb. ráfizet. Ebből a hamis alapszemléletből következett a tavaly indítványozott komáromi székhelyű magyar nemzetiségű felsőoktatási intézmény egyenes elutasítása: nincs rá pénz, nincs rá anyagi fedezet! Ismerve azt az immár több mint húszéves, folyamatosan romló állapotot, amely a szlovákiai magyar oktatásügy minden területét felöleli, nyugodtan írom le, hogy egy főiskola létesítése — azonnali létesítése! — sem tudná pótolni azokat a hiányokat, amelyeket az elmúlt évtizedek hoztak. De hát nem csak az oktatásügyről van szó, hanem a kultúra egyéb területeiről is, ahol hasonló vagy még nagyobb mértékű hiányok tapasztalhatók. Például soha nem volt - egy-egy kivételes évfolyam csak a szabályt erősíti — rendszeres magyar színészképzés, könyvtáros-, vagy népművelőképzés, sem újságíróképzés, nem is beszélve a magyar teológusképzés kérdéséről. Mindezeket a hiányokat egy humánirányzatú főiskola enyhíthetné, s hosszabb távon úgy-ahogy pótolhatná is. Amikor ezek a gondolatok és elképzelések tavaly tavasszal megfogalmazódtak, s amikor kiderült, hogy az ország kormányzata az egészet lesöpörte az asztalról, történt egy kis gömöri faluban, hogy az Együttélés választási gyűlésén a jelenlévők közül felállt egy férfi, s ezt mondta: "Aki iskolát akar, tegyen le egy százast." Nagy csend támadt erre, s néhányan el is hagyták a termet. Már-már azt hitték a választási gyűlés szervezői, hogy igyekezetük kudarcba fullad. Hanem akik eltávoztak, nemsokára újra visszajöttek, s az asztalra tett százkoronás mellé további százasok és ötszázasok kerültek. Azon az estén Simonyiban, a Rimaszombati járás e kis helységében összegyűlt vagy tízezer korona. A simonyiak felhívására még a választási idényben a gömöri falvak adományaiból nyolcvanezer korona került az akkor és ott elnevezett Simonyi Alapítvány számlájára, amely — mai statútuma szerint — "segíteni kívánja a csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség iskolaügyi és kulturális intézményeit". Azóta egy év telt el. A Simonyi Alapítvány számláján van némi pénz, de távolról sem annyi, hogy egy szlovákiai magyar főiskola létrehozását ebből megoldhatnánk. Ennek ellenére e már-már mesebeli történet - és a történet valóságelemei is! - magában foglalják a reményt, az összefogás, az együttgondolkodás reményét és- lehetőségét. Főiskolánk egyhamar aligha lesz - egyetemünk még kevésbé -, ám úgy hiszem, ezt a reményt, amely ebben a kicsi gömöri faluban lobbant lángra, s amely a Simonyi Alapítványban öltött testet, őriznünk kell magunkban - magunkért! Gál Sándor Fotó: Krascsenits Géza 4 A HÉT
