A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-11 / 2. szám
GONDOLKODÓ MásiH történelem öt-hat éwel ezelőtt, amikor a társadalomban és az irodalomban a változtatás lehetőségének még a képzete is csupán valami távoli, megfoghatatlan délibábnak tűnt — mintahogy az is volt egy alkalommal arról írtam e lap hasábjain, hogy az irodalom folyamatos haladása mellett irodalomkritikánk komoly lépéshátrányba került. Azidőben úgy tűnt fel előttem, hogy a meglévő művek fogadtatása, az olvasóközönség figyelmébe ajánlása még a recenzió szintjén sem történik már meg. Nem is szólva a komolyabb összegző kritikai értékelésekről, netán egy-egy eddigi életmű értő összefoglalásáról. A jelzett években ezt az egyre szélesebbre nyíló szakadékot nemzetiségi irodalmunk szempontjából, egyben a közművelődés szempontjából is, óriási veszedelemnek éreztem. Annak láttam később is természetesen, s nyugtalanított ez a nagyméretű le- és elszakadás. Nyugtalanított, mert a művek és az olvasók közötti közvetítő közeg - az irodalomkritika, recenzió, könyvismertetés - hiánya nemcsak egy műfaj elsorvadását, megszakadását jelentette, hanem az irodalmi művekben lévő üzenetek szétsugároztatását is leföldelte. Azóta, hogy ezen aggodalmaimat akkor összefoglaltam, az európai tereken olyan változások zuhogtak végig, amelyek politikai és társadalmi szempontból is teljesen új helyzetet teremtettek. A politikusok ezt az egész átváltozást forradalomnak mondják, s bizonyára igazuk is van. Az irodalomban azonban ennek a forradalmi változásnak "forradalmisága" egyelőre alig észlelhető. Ha csak a rombolást nem nevezzük változásnak. De most nem erről akarok beszélni, bár ez is nyilvánvalóan összefügg mondandóm lényegével. Ugyanis, amikor néhány évvel ezelőtt az irodalomkritika lépéshátránya felett töprengtem, irodalmunk, sajtónk, intézményeink úgy-ahogy működtek. S működött a kiadó is, bárha nem kis belső és külső "lektori véleményezések" közepette. Tudjuk, természetellenes, irodalomellenes állapot volt az, tapasztalhatta ki-ki a maga bőrén. Most pedig a jelen társadalom "se hús, se hal" állapotában, amikor már nincs diktatúra (?) s még nincs demokrácia, de van nyelvtörvény és bőséges nacionalizmus, lassan oda jutunk, hogy irodalmunk eddig meglévő bázisai is fölszámoltatnak. Amiként az ismeretes, lapjaink nagyobbik hányada megszűnt, vagy megszűnés előtt áll. Az is ismeretes, hogy a tervezett piacgazdálkodásra való áttérés első áldozata a kultúra általában, de mindenekfölött a nemzetiségi kultúra és annak intézményei. Ha a nyolcvanas évek első felében az volt a gondom, hogy irodalomkritikánk leszakadt a megjelent művek mögött, akkor most az az elsődleges gond, hogy - meglehet művek születnek — nem lesz, aki e műveket megjelentesse, mert a nemzetiségi sajtót leradírozta ez a nálunk virágait bontó különös demokrácia. S ha valami véletlen folytán egy-egy mű mégis napvilágot lát majd, akkor meg nem lesz, aki azt eljuttassa az olvasóhoz, mert, amiként tudomást szereztem róla, immár a könyvkereskedések egy részét is fölszámolták (-ják), jövedelmezőbb üzletek reményében. A meglévő állapotok azonban egyik napról a másikra változni fognak, s nem pozitív irányba. Ugyanis a könyvkiadás, a sajtó, nem csupán a "szellemi termelés" függvénye. A kiadói — kiadási - költségek zömét a papír és a nyomdai árak alakulása határozza meg. S nem is akármilyen mértékben. Az előrejelzések szerint a szabadárakra való áttérést követően a papír ára akár a duplájára is emelkedhet. Az ilyen méretű áremeléseket a szlovákiai magyar sajtó és könyvkiadás állami támogatás nélkül képtelen elviselni. Nem csupán azért, mert az ily módon megdrágult kiadványok veszteségesek, de azért is, mert az esetleges felemelt lap- és könyvárakat a jelenlegi jövedelmek mellett az emberek nem tudják megfizetni. Nem tudják, mert jövedelmüket az alapvető szükségleti cikkek - élelem, ruha — beszerzésére lesznek kénytelenek fordítani. S ebben a helyzetben az irodalom, de általában a kultúrára fordított korábbi kiadásokat csökkentik a lehetséges minimumra. Ez persze Szlovákiában általánosan is érvényesnek mutatkozik, ám a nemzetiségi régió számára sokkal nagyobb veszélyeket rejt magában, mintsem azt az első pillanatra látná, vagy gondolná az avatatlan szemlélő. Itt már lényegében arról van szó, hogy a trianoni határokat a térképről az emberek tudatába telepítsék át. Ami egyet jelent a szlovákiai magyarság anyanyelvi kultúrájának, művészetének teljes megbénulásával, megbénításával. Immár a törvény satujába szorított anyanyelv mellett az írott magyar beszéd megsemmisítése kezdődött el, s nem alább, de a meglévő, demokratikusnak mondott kormány döntésének a szintjén. A folyamatos retorziók, atrocitások elviselése sem könnyű, ám ha az ember napról napra azt látja, hogy legelemibb jogaiból forgatják ki, amikor lojalitását, polgári húségét kérdőjelezik meg, amikor újra és újra kollektív vádak zúdulnak rá, akkor miként éljen, miként dolgozzon, s főleg: miként vélekedjék erről a "hazáról?!" De jó lenne, bizony, be jó is lenne, ha gondjaim nagyobbik fele abból fakadna ma is, hogy irodalomkritikánk egy-két lépéssel hátrább kullog a megjelent művek mögött... 4 A HÉT
