A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-03-22 / 12. szám
meghívó. Ettől a hét nemcsak izgalmassá, de mozgalmassá is válik. Sajnos, nerficsak ettől. A játékot megelőző napon édesapám szívinfarktust kap, és úgy megyek el (bár már semmi kedvem), hogy élet-halál között hagyom az intenzw osztályon. A korai ködben ott zakatol az EKG egyenletes dobbanása és beleolvad a pesti gyors zakatolásába. Szeretnék két helyen lenni egyszerre. Skizofrén gondolataim sehogy sem maradnak nyugton és én képtelen vagyok helyreráncigálni őket. Az utat ismerem, félkábultan is betalálok a tévébe, de nincs az az izgalom, ami az enyémet ebben a helyzetben felülmúlná. Mindenki kedves, mindenki barátságos, csak én vagyok teljesen indiszponált és annyira szétszórt, hogy a két nagy keleti vallás közül csak a hindu jut eszembe, ami persze most nem kell, így 5 perc alatt sem jutok el Mohamedhez és az ő ég és föld között lebegő koporsójához. Csak annyira tudok odafigyelni, hogy abszolút hülyeségeket ne kérdezzek, így a kudarc teljes, de legalább nem kell szégyenkeznem. Alig várom, hogy vége legyen a műsornak, és az sem nagyon vigasztal, hogy maga Vágó úr is elismeri, a kérdés nem volt a legkönnyebb. A széles lépcsősoron lefelé haladva a tudatomon átfut minden, amit Mohamedről és arról a bizonyos hegyről tudok, még a Mehemedről szóló gyermekversike is, de gondolatban már akkor otthon vagyok, amikor még csak a Déli pályaudvar felé repít a villámgyors kettes majd a piros Metró. Kapkodva idézem vissza a játék elejet, filmszerűen lepereg előttem a riadalom, amit egy szétdurrant lámpa okozott a stúdióban, meg az az idegtépő várakozás is, amikor egy elkésett kameravágás miatt újból kellett indulni, de ez már nem számít. Csak akkor lesz ezekből a kockákból egész kép, amikor másnap a kórházban megnyugtatnak, hogy apám túl van a veszélyen, és két-három percre találkozom is vele. Az adás után persze sokan felismernek a városban, a munkahelyemen: a közvetlen munkatársak velem örülnek a szereplésnek, még ha nem is volt valami dicsőséges. Szóval ismert lettem, és a kudarcot persze mindenki a feladvány nehézségének könyveli el, én meg utólag talán annak is, hogy vallástörténetből az iskolában nem sokat kaptunk útravalóul. Persze a tüske bennem maradt. Pontosan egy évet kellett várnom arra, hogy a sors kárpótoljon. Ez a történet második és szebbik fele!!! Mire a Magyar Televízió "Kerék-bárja" Vágó úrral a bárpult mögött megnyílt, édesapám is felgyógyult. Lázasan kutatni kezdtem megfelelő és eléggé játékos kérdések után, mert ez volt az első feltétele annak, hogy valaki meghívást nyerjen egy próbajátékra. Úgy látszik elég érdekeseket sikerült összeállítanom, mert 1990 június végén újabb távirat jött, amely próbajátékra invitált. A hely már ismerős volt, és a játékkal járó izgalom, idegesség is. A körmömet előre levágtam, hogy ne kelljen lerágnom, felkészülni meg erre a játékra sem lehet éppúgy, mint a többire, így csak az izgalmat vittem magammal. Szerencsére nem kellett sokáig várnom. (Folytatjuk) BEKE ISTVÁN SS Prolibuli SS Prolibulit hirdetett az egyik ifjúsági klub a "munkásosztály győzelmének*' évfordulóján (pionír- és KISZ- egyenruhában való megjelenésért kiváltképp hálás lenne)... Lám, eljött a szentségtörések ideje; most már büntetlenül gúnyolható a nyomor félresikeredett álma, szinte minden, ami volt, ezt-azt kivéve, olyasmit, amiben például ma is exponált szerepben tündöklő, egykori prolipártiak is oroszlánrészt vállaltak. Mert azt, hogy mi is történt 1948. február 25-én valójában, azt kétlem, hogy tudnák a klub ifjú tagjai; a heccet, a jó kis blaszfemiában látják, hisz egy újszülöttnek minden vicc új. Magam már átéltem vagy három és fél esztendeje egy magán "prolibulit". No nem itthon, kicsit délebbre, túl az országhatáron. Egy fővárosi szuper bérlakásban, ahol nem volt gond negyven embert fogadni... A házigazda magára aggatta volt apja minden érdemrendjét, kitüntetését, a háziasszony az anyós egykori mozgalmi kosztümében fogadta vendégei stílusos bókjait... Nagy buli volt, piszokul jól szórakoztak. Reggel aztán a majd száz darab sörös-boros-pálinkás-üdítősflaska romjain az imbolygó házigazda mély filozófiai eszmefuttatásba kezdett mocsokkorrupt apjáról és annak egész generációjáról. Meg arról, hogy az egész komcsi rendszer úgy hányinger, ahogy van. "Akkor nyomás, hányd le magad" - mondtam neki halálos komolyan. Persze mondta viszont, hogy ő, a gyerek nem tehet az apjáról, rajta ne kérjek számon semmit, holott én igazán nem az apját, az apja hiteit és magatartását akartam tőle számonkérni. Csak arról faggattam, hogyan juthatott ő, az egyáltalán nem szociális eset luxuskivitelű és luxusméretű tanácsi bérlakáshoz a pesti belvárosban akkor, amikor mások évtizedekig várakoznak hiába... Hát persze, hogy kiderült, a megyei párttitkár papától ennyit igazán el lehetett várni, hisz lakni kell, nem igaz?! És ez még igazán nem bunda, nem korrupció, nem elvtársi kéz-kezet-mos... Ezt csak én hiszem, mert én nem próbáltam lakáshoz jutni Pesten! Aztán kiderült szép lassan az is, a párttitkár elvtárs fiát nemegyszer szállította fekete színű Volga szolgálati gépkocsi egyetemre meg haza, meg nyaralni, meg még ahová kellett, sőt hogy az első nyavalyás és rosszul fizető munkahely után a papa szerzett egy igazán attraktív és jól fizető állást "ellenzéki" fiának. "No de mi mindig veszekedtünk, soha nem értettem egyet az ő komcsi nézeteivel" - védekezett ismerősöm. Mondtam neki: Amerikában a rnüliomoscsemeték másként lázadtak. Kivonultak a családból, elmentek hippinek... Fura lett volna az olyan lázadás, hogy a busás évjáradékot azért átveszik a papától, beülnek a palotába, dínom-dánomoznak, ha elfogy a mani, szólnak a papának, aztán köszönet helyett szamárfület mutatnak neki és nyelvet öltenek rá... Hát így élünk! Még prolibulit is rendezhetünk, ha a papa és a mama a múlt rendszerben elég sok bőrt tudott lenyúzni a prolikról (mert ne feledjük, akkor is voltak prolik), s mindenre tudott zsebpénzt adni krémhez szokott csemetéjének... De hát több mint egy esztendeje itthon várom már hiába azt, ami számomra igazán nagy balhé lenne: hogy az önmagukat egyedül igaznak tartók elkezdjék szépen visszaszolgáltatni mindent, amit apuka-anyuka a "komcsi rendszerben" a közös társadalmi tulajdonból kizárólag az ő saját hasznukra és használatukra szakított ki. Az lenne aztán a buli! Még a prolik is táncra perdülnének örömükben! N. GYURKOVITS RÓZA A HÉT 7
