A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1991-03-22 / 12. szám

SIKER . ' . .......................

Mohamed koporsója a ,JKerék-bár”-ban

Elismerem, kissé morbidra, szokatlanra, sőt ellentmondásosra sikerült ez a cím, hiszen látszólag teljesen öszsze nem illő dolgok kerültek egymás mellé, amely nem egy, hanem két történetet: egy kudarcot és egy számomra nagyon kedves élményt takar, amelyek összefüggenek is, meg nem is, össze is illenek, meg nem is. Mindkét történek decemberi, karácsonyváró hangulatú, de mennyire más ez a két hangulat! Viszont ez a két történet segített hozzá, hogy hinni kezdjek a sors jótevő kiszámíthatatlanságában, meg abban is, hogy a sors és a játék ikertestvérekként repülnek át felettünk, magukkal hozva mindazt, ami kiszámíthatatlan, és éppen ezért tud néha nagyon fájni, néha meg nem várt meglepetésként öröm képében aranykoronaként odaülni a hétköznapokra.

Az első történet valamikor még 1989 elején kezdődött, amikor hosszabb bátorsággyűjtés után jelentkeztem a Magyar Televízió "Van benne valami" című játékára, bár magam sem hittem, hogy eljutok a képernyőig. Még akkor sem, amikor november végén megjött a távirat és beinvitáltak próbajátékra egy hétfői napra, valamikor a "gyengéd forradalom" gyerekcipős napjaiban.

A Magyar Televízió épülete (a volt Tőzsdepalota) rettentő széles lépcsősorával oly komolyan, komoran néz a Szabadság térre, hogy senki meg nem mondaná, ez Magyarország legnagyobb és legnépszerűbb szórakoztató- és információs központja. A portás a meghívottak listája alapján simán beenged az előcsarnokba, ahol eddig csak képernyőről ismert félistenek jönnek-mennek. Az egyik sarokban Wisinger István (sokkal soványabb, mint ahogy látszik) beszélget. Majd Szegvári Katalin okos arca tűnik fel, Déri János kicsit slamposan, mint általában, Győrffy Miklós meg alacsonyabb mint gondoltam

Korán érkeztem, de nem én vagyok az első, és egyre újabb játékosjelöltek érkeznek. Gyors ismerkedés az asztaltársakkal, náluk rejtvényfejtő minilexikon, rébuszgyűjtemények, más lexikonok — szóval felkészültek, és nem is vitás, hogy profikról van szó. ők már mindent tudnak, mindenkit ismernek, én meg csak hallgatom az élménybeszámolók sorát, a jótanácsokat és az asztal alá dugom a

táskám, amelyben lexikonok helyett csak az útra szánt és az idegességtől el nem fogyasztott elemózsia lapul. Bemelegítésként egymással is próbálunk játszani, bár nekem nem nagyon sikerül a szokatlan helyzetben összpontosítani.

Egy asszisztens a névsorolvasás után (lehetünk vagy ötvenen) tesztlapokat oszt szét 18 kérdéscsoporttal. A magyar rendezők közül természetesen a legismertebbet, Zsurzs Évát felejtem ki, Smetana szülőhelyének Litoménce helyett Prágát jelölöm meg, a fafúvósok közé meg nem sorolom be az oboát. Utólag megtudom, nem vagyok egyedül, persze mindezt az idegesség teszi. A növényszimbólumokat tartalmazó zászlók közül azokét az országokét hagyom ki, amelyek a legegyszerűbbet, a búzakalászt viselik. Szóval vannak baklövések (nemcsak nálam). Az idő is rövid, cím a tesztláp jobb felső sarkába és már be is szedik, mint az iskolában a dolgozatokat. Később e tesztek alapján szólítanak. Elég sokáig kerülök sorra, lábam már belefáradt a remegésbe. A "kettesben" öten vizsgáztatnak, van hely bőven, mert ez egy hatalmas színházterem. Amikor belépek, valahol nagyon messze, a terem végében, Vágó István ül. Ő szerencsére pontosan olyan, mint a televízió képernyőjén, csak talán a szakálla rövidebb. Mivel előtte üres a szék, meg sem kérdezem, kihez menjek, egyenesen és gyorsan arra tartok és a vártnál gyorsabban érek oda. Ellenállhatatlan modor, kedves, mosolygós üdvözlés, bemutatkozás, pár szó az utazásról, a szokatlan helyzetről (nemcsak a tévébeliről) és az első feladvány: élőlény. Megkönnyebbülök, pedig nem kellene. Eddig ugyanis látszatra az élőlény kategória feladványait sikerült legkönnyebben megfejtenem, átfut rajtam, milyen szerencsém van, hogy ezzel kezdünk, pedig mint később kiderül, ez a legmegfejthetetlenebb. Az idő 3 perc. A kutyákig gyorsan eljutok, eszembe jut minden kutyákkal kapcsolatos foglalkozás, katonaság, hadsereg, kutyafodrász, kutyamanikűrös (bár ez kissé bizarr) vagy pedikűrös, csak a dolgok negatív oldala nem. Tudniillik, vannak olyanok is, akik azért vannak, hogy a kutyák ne legyenek. Legalábbis olyan sokan. Nem szeretem a negatív dolgokat, talán ezért ugrik be olyan nehezen a sintér, mint élőlény.

Vágó úr segít. Nem szép dolog, de hálás vagyok Brutusnak, amiért tőrt használt, így nekem Cesartól eltérően, ez a tárgy nem okoz gondot, mint ahogy fogalomként a kedvenc szórakozásom, a karesztrejtvény sem. A sintér miatt azonban "büntető" fogalmat kapok. -'

Azt hiszem én voltam az első, akinek konkrét haszna származott a hazai novemberi változásokból. A sintér úgy látszik visszájára fordította gondolatmenetemet, és amikor a fogalom Csehszlovákiára való jellemző voltát kutatom, Vágó úr a maga szokásos módján "elbizonytalanodik", én viszont ebből biztosan tudom, hogy a megfejtés "sztrájk". Idő: nem egész két perc. Hálásan gondolok haza, ahol éppen aznapra volt kitűzve egy általános munkabeszüntető tiltakozás. Osztályzatként négyest kapok, mint az iskolában, persze magyarországi négyest és ígéretet, hogy december 9-én játszhatom a műsorban. Jó, hogy tél van és a tévé előtti parkban nincsenek madarak, mert örömömben összefogdosnám őket. Kutyák vannak, de azoktól félek, meg sintér sem vagyok. Hazafelé a személyvonat is gyorssá változik. Az idegesség az úton elmúlik, és csak annyi szellemi erőm marad hazáig, hogy kiszámítsam december 9-e szombatra esik. Jó, mert nem kell kivenni újabb szabadságot, ami már fogytán van. Persze a munkahelyemen mindenki izgult, amiért hálás is vagyok, még semmi sem biztos, és csak akkor válik azzá, amikor hétfőn megérkezik a december 9-ére, szombatra szóló