A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-03-22 / 12. szám
GONDOLKODÓ MásiH történelem Szeretem a természetet, az évszakok különböző szépségeit, a tél fehérségét, a hócsillogást, a fákat beborftó ünnepi zúzmarafátyolt. A tavaszi erdőt, amikor megérkeznek a szalonkák, amikor ezernyi énekesmadár surrogó röpte jelzi a közelgő fészekrakás idejét, amikor a magduzzadt erek és erecskék szegélyén kivirít a gólyahír... Vagy a májusi átváltozások idejét: amikor legszívesebben minden hajnalt kint várnék meg egy-egy réten, vagy erdei tisztáson... De: mi lesz mindezzel? Mi várható? A kérdés a minap is elém szökött, s libegett feketén, magányosan. Varjúárny! - mondtam rá. S néztem a sötétség változásait, és vártam valamiféle reménysugarat, vagy feloldást. De az értelem e jeges-fagyos törvénytelenségben moccanatlan: nem keresi a választ. Kivár. A fekete varjúárny eközben egyre növekszik, már elfedi a fél szobát, már az ablakszárnyakra is rátelepszik. A jeges mozdulatlanságban mindössze ennyi a változás. Az ismétlődő kérdés tehát ez: mi várható? Tavaly az egyik nyári reggelen azt tudtam meg a rádió híradásából, hogy immár 5,3 milliárdan vagyunk e földgolyón. Akkor, az első pillanatban, mint a friss jégen gyermekkoromban, az rémlett fel bennem, hogy hát nem szakad be alattuk — alattam - a jég, illetve a föld kérge?! Hogy bír meg ilyen embertömeget ez a kék bolygó? Ahogy e sorokat a lobogó kályha mellett írom, szinte még most sem igen hiszem, hogy ennyien lennénk mi, emberek. (József Attila egyik versében, alig ötven évvel ezelőtt még csak két milliárdot említ...) Az értelem alig is képes eljutni az ilyen nagyságrendek közelébe. Mert hát mennyi egy milliárd? És az 5,3? Emberből! Növényben, bogárban még csak elhihető, hiszen az emberhez mérten csak parányok. Szükségleteik is különböznek az emberétől. Nincs szükségük fűtött lakásra, hűtőszekrényre, autóra, vonatra, repülőgépre, rakétára, bombára. Nincs szükségük mesterségesen előállított energiára, sem energiahordozókra: szénre, kőolajra, atomerőművekre. A növények, a rovarok és az állatok társadalma enélkül is jól megvolt és megvan, mert létük, születésük és haláluk a természetes — azt is mondhatnám: belső energiaforrásokból táplálkozik. Nem úgy, mint mi, emberek, immáron több mint öt milliárdan. Azt hiszem, ez a kívülről, mesterségesen teremtett energia tette lehetővé, hogy az egykori emberi horda ilyen tömegméreteket érjen el a földön. A túlszaporodás minden átkos következményével együtt. Valószínűnek látszik, hogy az egyik várható - talán a legnagyobb — katasztrófa pontosan ezért fenyegeti az élővilágot; az emberi rombolás gyorsasága messze meghaladja a természet regenerációs képességét és ritmusát. A tudósok jó ideje figyelmeztettek már ezekre a veszedelmekre. Nemrégiben olvastam arról, hogy "nagyméretű kipusztulás korszakában" élünk; hogy "fajok pusztulnak ki", s a regeneráció esetleg évmilliók alatt jöhet létre. Vagy soha - tehetném hozzá. A nagy katasztrófaövezetekre, az esőerdők folyamatos pusztulására, a sivatagosodásra, a tengerek mérhetetlen és már-már visszafordíthatatlan szennyezettségére, az ózonlyukra még úgy-ahogy odafigyel az emberiség. A háborús katasztrófák - mint a most folyó Öböl-háború - lehetséges következményeire is, vagy mondjuk a Csernobil-nagyságú tragédiákra. Mindezek mellett az olyan pusztulás és pusztítás, ami a mi szűkebb környezetünkben közel fél évszázada folyamatosan történik, szinte már nem is számít. Döbbenetesnek tartom azt a mérhetetlen közönyt, amelyet e pusztulással szemben tanúsítunk. A példa kedvéért elmondom — a felnövő nemzedék aligha hallott erről -, hogy egykor tájainkon élt a világ egyik leggazdagabb apróvadállománya. Nyúl, fácán, fogoly, fürj százezres tömege népesítette be a horhasokat és a megművelt területeket a Duna, a Vág, a Garam és az Ipoly mentén. A Károlyi grófok tótmegyeri birtoka pedig világraszóló vadászterület volt. A harmincas évek derekán ezen a kitűnően gondozott birtokon az apróvadterfték több esetben meghaladta a harmincezres nagyságrendet. Ma ennek töredéke se látható. A fogoly és a nyúlállomány gyakorlatilag kipusztult. Fácán is csak ott van bővebben, ahol mesterségesen tenyésztik. De tájaink egyik ékessége, a csodálatosan szép túzok is ugyanerre a sorsra jutott. Európa legnagyobb madara, a "rónák maharadzsája", ahogy egy idős vadásztársam emlegette, lényegében szintén kipusztult. Csallóközben, Aranyos határában tengődik még 15-20 madár. Holott az ötvenes években szülőfalum határában akárhány hajnalon egész csapatokat láttam repülni... S kisebb rokonáról, az ugartyúkról vagy más néven a reznekről ugyan ki halott? Pedig nyekergő hangját a Csallóközben Földes Sándor még a harmincas években is hallotta... Sorolhatnám a példákat, de úgy vélem, ennyi is bőven elég, hogy lássuk, hányadán állunk. S arra is, hogy tudatosítsuk: ez a történelem is a mi történelmünk, bárha a kérdés, hogy mi várható, ma már szinte történelmietlen... GÁL SÁNDOR A HÉT 5
