A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-11 / 2. szám
A HÉT RIPORTJA KORÁN HALNAK... Nyugdíjasok klubja gyár Bélával is sikerül megismerkednem az iskola falai között. Tíz éve naszvadi kántor és mindkét iskola hitoktatója. — A magyar iskola 135 tanulója jár hittanra. Heti kilenc óra a hittan, de kevésnek bizonyul. Januártól tizenkét óra lesz — mondja, majd egészen váratlanul Naszvadról beszél. — Itt' még van hagyomány. Az emberek megőrizték népviseletüket, ha mindjárt a ládafiában is. A Naszvadi lakodalmast már sokszor és Magyarországon is bemutatták. Egyházi énekkarunk is van. Húszhuszonöt tagú. Ünnepi alkalmakkor és temetésen énekel. A kórus a Csemadok alapszervezeté is, amelynek ezer tagja van. Naszvadon még mindig van ragaszkodás a gyökerekhez. Híres a citerazenekar, a menyecske- és férfi, valamint a vegyes kórus. Itt még sok minden történhet. Sok idős ember él a faluban. Nyolcvan-kilencven esztendősek. Sajnos, ötvenöt évesen sokan befejezik az életüket! Talán a túlhajszoltság az oka... A magyar iskola 1949-től áll fenn. Tanítói közül mostanáig hárman élték meg a nyugdíjkort. — A tanítók is korán halnak, mint a mosónők — szól közbe szellemesen Tóth Sz. Teréz. — Mert a magyar pedagógus nagyobb terhet húz! A szlovák iskolából 13.30 órakor távozik a gyerek. Nálunk délután is foglalkozás van. Magyar Béla a győri Hittudományi Főiskola levelező tagozatos hallgatója. Félbeszakított mondatát a hitoktatás gondjával folytatja. — A két iskola 256 hittanra járó tanulójának a kilencvenöt százaléka magyar. S az a tapasztalatom, hogy a hitigazságban is biztosabban indul el, aki azt az anyanyelvén tanulja. Az én megterhelő többletmunkám abból adódik, hogy a szlovák hittanórán magyarul is el kell mondanom mindent, hogy a gyerekek jobban megértsék. Ebből persze az következik, hogy kevesebb időm jut a tananyagra. Nekem ilyen problémám van. A kilencvenöt százaléknyi magyar gyereket nem rövidíthetem meg, de azt a hármat-négyet se, akik osztályonként nem tudnak magyarul. Ez viszont nem mehet így sokáig. A szlovák iskolába járó magyar gyerek ugyanis nem tud írni, olvasni az anyanyelvén. A kérdés tehát úgy adódik, hogy vagy magyarul, vagy szlovákul imádkozunk. És még latinul is, mert arra is tanítom a gyerekeket. Naszvadon a liturgikus események kilencvenhét százaléka magyar nyelven folyik, s ha szlovákul tanítanék, nem tudnának bekapcsolódni a liturgiába. Ha becsületesen akarom végezni a munkámat, csak a magyar iskolában fogok hittant oktatni. A kilenc osztálynyi gyerek csendben készül holnapjára. Húsz pedagógus, köztük négy nevelő tanítja őket. A negyvenegy éves iskola fénykora a hatvanas évek közepére esik, amikor a régi épületben még ötszáznál jóval több tanuló hajolt a padokban könyvei, füzetei fölé. A hetvenes évek első felében (!) tört meg észrevehetően az anyanyelvű iskolába vetett szülői hit. Amikor a magyar pedagógusoknak iskolájuk védelmében pisszeniük sem volt szabad. Nemcsak itt kezdett omlani a fal. Dél- Szlovákiában szerte megszűnt sok-sok iskolánk. Járom a földszinti és emeleti folyosót, megtekintem a szlovák nyelvi laboratóriumot, a fizikai-kémiai és a biológiai-képzőművészeti szaktantermet, s hosszan időzöm azok között is, akik igen szívhez szólóan feleltek kérdésünkre: Miért szeretem az anyanyelvemet? Öt lány és egy fiú válaszolt nekünk. A fiú festő és mázoló szeretne lenni, a lányok középiskolában akarnak továbbtanulni. Míg hallgatom őket, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy sok-sok naszvadi gyermeknek miért nem engedik meg a szülők, hogy szerethessék az anyanyelvűket, s tudjanak szépen, tisztán, szabatosan beszélni és írni magyarul? Miközben ezen tűnődöm, Tóthné Sz. Teréz József Attila versének ihletésével megfogalmazott szellemes megjegyzése is eszembe villan. — A tanítók korán halnak, mint a mosónők... Nehéz következtetni az okára? A ki nem mondható szó, a szemük láttára történt nagy falomlás felőrli az idegeket. MÁCS JÓZSEF A HÉT 3
